Jelképére e szörnyű kornak:
Rongyokból varrtuk tricolornak.
Piros-fehér-zöld rongya mégis
Felmagasló, hatalmas Égig…
Egekbe rontó büszke fáklya –
Egy egész ország: Mátra, Tátra,
Dunántúl és Erdély határa:
Szent István Urunk koronája.
Keresztény hitünk tüze-lángja
És büszke múltunk hős szablyája,
Mit most gazok temettek a sírba-
Mind, mind e szent rongyokra írva…
Ha nézem: szilaj erőt kapok:
Nyomban csatakürtöt kongatok!
És mikor magasra emelem
Érzem: népem összeterelem.
E zászló hívja, inti őket:
Az esküt bontó pártütőket.
Hazát és királyt tagadókat,
A szent Keresztet elhagyókat.
E zászló:az én hazám maga.
E zászló: az Úristen szava,
Amely betölt Földet és Eget,
Dicső lobogónk! Győzünk Veled!
A föld hiába nagyot forgott:
Én nem hagyom el e szent Rongyot!
Nem hagyom el! Csak vele Élek!
Halok. Csak érette zenélek…
Mert tudom, hogy egy fennkölt napon
Diadallal lobogtatom
És Égi-jelre, szent Hívásra
Hazaviszem – Feltámadásra!
/Stuttgart, 1948. január/