Jól jártál nagyon, mert már elköltöztél,
Hallottam anyámat, honfitársa halálhírén,
Ő is jól járt, régen elköltözött már,
Sosem értettem, miért bűn az élet, s érdem a halál.
Kor, amelyben éltél már régen megváltozott,
Reméltél még, de egeden már foltos felhő tobzódott.
Sejtetted bár, de tudni nem tudhattad,
Mi terem a felhőben, ha ereje a földhöz csattan.
Hatvanöt éve már, hogy lehunytad szemed,
Kilencszáznegyvenegy tele karcolta az eget.
Mára felénk kétezer hat tele van már,
Megroppant a magyar háta, útja vége felé jár!
Jól jártál mikor haltál, szíved reménnyel volt tele,
Nem szenvedtél, ha esténként elért a végzet lehelete.
Gondolatod mindig kéznél volt, támogatta ceruzád,
Ott a kocsma mélyén sok rendet húztál, szeretett néped bús sorát.
Engem is űznek a gondolatok, jó lenne már írni,
Zavaros hetek történéseit végre tisztába tenni.
Magasodik a hegy, nő a szennyes halom,
Meddig, és mennyit, erre, egyelőre nincs fogalom.
Látom az igazságot, keresnem sem kell,
Sok süket fül mellett inkább a temetőbe megyek.
Ott meghallgatnak a sírkövek,
S gazdáik, kik az égből figyelnek.
Tanácsért megyek, melyre emberi szó már képtelen,
Az érzelem ad tanácsot ott a sírkő mellett.
Gazdája, ki a kő alól az égbe szállt fel,
Élte, írta a tiszta szavat, áldozata lett a nihilnek.
Zúgó lombok között, avar szőnyeg hátán,
Erőre kap lelkem a szíve csendje szárnyán.
Kérdést nem teszek fel, hisz választ úgysem kapok,
A miértre az azértot nekem kell megadnom.
Nem félek a fájdalomtól, a gyomrom már remeg,
Tehetetlenség átka sújt, mely útján fekély közeleg.
Mit szólsz Kálmán, öntsem borba bánatom?
Hogy utána a remény csalfán virágozzon!?
Nem vállalom, nem iszok, mert becsapnám magamat,
Átkoznám majd a percet, mely nyomtalanul elmaradt.
Kitartok tiszta fejjel, most erre van szükség,
Bódult már a nemzet, kóser a rühesség.
Olvasom, látom, ismerem a vétket,
A tömeg közepette, szavaimból kiszorult az élet.
Pénzem nincs a nemzet szellemi tisztulásához,
Eltűnt a remény, tiszta az út Hazám pusztulásához.
Várom az álmot, az igaz világot,
Hol történnek az események az igaz oltáron.
Látlak téged barátom, márványba rótt neved,
Újra veszem soraidat, látom már a rendet.
Hol a hiba? Ott? Ily képlékeny a magyar elme,
Ki érdekei szerint kezelheti kényére, kedvére?
Tenni kellene valamit, talán mártírrá válni?
Lenne értelme, hisz járt már előttem oly sok igaz más is?
Sokan elpusztultak, nagyon sokat áldoztak,
Drága életüket dobták a keserves kínpadra.
Kínos volt a fájdalom, kínos a tudat,
Áldozatuk ellenére tudták, a Haza odavan.
Folytatom tovább, hol ők befejezték,
Nem lehet ezt feladni, magamnak hazudnék.
Hízik a gondolatom, megnyugszik a gyomrom,
Köszönöm Kálmán a gránitról biztató mosolyod!
Elrohant az idő, mennem kell, indulnom,
Követnek a kapun át a megoldatlan gondok.
Fejem tisztább lett, szívemben az erő,
Nélküled nem győztem volna, Sértő Kálmán, halott költő!
Gu. L.
Mannswörth, 2OO6. augusztus 3l.