Ha felkészülök testileg-lelkileg,
Kizarándokolok az átkozott helyhez.
Oda, ahol a Sors mostoha
Keze az Országot megcsonkolta.
Oda, ahol szétszaggatták a Hazát,
Ahol a magyar hiába kiált,
Hiába könyörög, hiába ordít:
Az erős lánc mégis szorít.
Kizarándokolok az átkozott helyhez,
Melyet minden magyar megvet,
Mert az ország szívébe szúrták itt a kést!
Mit érdemel az átkozott hely? Mit érdemel? Megvetést!
Minden magyar megveti, kiben él még Magyarország,
Kiben él még a Magyar Szabadság, él még az Igazság!
De hiába könyörög a magyar, hiába ordít,
Az erős lánc még mindig szorít.
De az ősi magyar vér nem tűri a láncokat,
Még most sem érti, mért tépték szét Hazánkat.
Kérdi „Miért?”,
Választ követel,
És óriási tettet követ el
Majd: széttöri a láncokat.
Nem kell más, csak erő, és akarat!
De a magyar még hiába ordít:
Az erős lánc még szorít.
Az átkozott helyhez kizarándokolok,
Az utolsó utam lesz, aztán meghalok.
Még nem tudom hogy, de azt tudom:
El fog pusztulni Átkozott Trianon!
Mocskos falai véremtől lesznek vörösek,
Kicsiny országunk határai ekkor eltörlődnek.
Akkora lesz, mint régen, …Ó szép Magyarország!
Akkor eljön majd a dicső Szabadság!
Sötét felhők gyűlnek majd az égen,
Trianon romja ázik az esőben.
Óriási mennydörgés jel lesz mindenkinek:
Egy kicsiny nép országa ismét szabad lett!
Minden templomban megszólal a harang,
Eltűnnek a felhők, és kisüt a nap…
És ekkor Trianon romjai felett
Egy óriási magyar zászló lebeg!
2005.