Magyaroknak életfája
áll magában egyedül.
Öreg, vén fa megviselt már,
Száraz gallyak hullanak már

Gyökerei kilátszódnak,
termőföld rég nincs alatta.
Nyüvek szívják édes nedvét,
vihar tépi zöldelöjét.

Ősi népünk mily öreg már,
hiányzik a foga is már.
Alig lát az orráig már,
etetik is mint a balgát.

Gyümölcsei rothadoznak,
Férgesednek, lehullanak.
valaha szép gyümölcseit,
lelopták az idegenek.

Nincs kertésze ,gondozója,
ápolója, jó szomszédja
csak ellensége, kifosztója,
mérgezője, árulója.

Vén ágai rogyadoznak
több évszázad súlya alatt.
Széttördelték koronáját,
kifosztották gazdagságát.

Mérges kígyók kúsznak fel rá,
borostyánba varázsolván
fojtogatják minden ágát,
elszívják a fa forrását.

Vámpíroknak sötét hada
fagyöngyökbe bujt álarcba
szívják ki az életnedvét
behálózzák ékességét.,
Nap elől is eltitkolják
a fénytől is megfosztanák.

De még áll a nagy viharban
jégbe fagyva egyedül,
a végső harcra miérettünk
egy világ ellen egyedül.
Turán- ugor ősi fajtánk
tűri még a nagy kifosztást,
mert a sok vér, mit érte adtak
tartja még az öreg vén fát.

Gyökerei mélyre nyúlnak
az ősi földünk mélyíbe
le a földbe Székelyföldbe
az ősi hun nép ölébe.

Ök ápolják gyökereit
könnyeikkel öntözik.
Vérüket is feláldozzák,
hogy a vén fa rügyezzen.

S mit teszünk mi nagy magyarok ?
Sírunk, egymást öldössük,
mint a kutyák úgy nyüszítünk.
pénz istennek áldozunk.

Magyaroknak ősi fája
még áll magában egyedül
de haldoklása megkezdődött,
s nincs senki hogy segítsen.

Vándor ki erre jársz,
állj meg egy percre csak.
Megérdemli ez a nép,
Hogy sírhantján fejet hajts !

Vép, 2004. január 20.