Sok-sok harang zúg, begyünkben krákog
sok százezer illúzió, torz út.
– Lankadatlan akaratban
látnak, hallanak, s tenni akarnak,
sok százezren, valami nagyot!
Hányat kaparnak ki a betonból?
Vajon, hánynak akad torkán a szó?
Hányan fulladnak meg a szavaktól?
Vajon, hányan nyelik le a nyelvük?
S az életnél, semmi nincs egyebük!
Hányan vannak emberek, tolvajok,
aljas szájcsattogtatók szabadon?
Zsebükben meggondolatlanul
lapul a gond, a bánat,
s mesélnek majd, sok minden másról,
gazságot, az unokáknak.
S hányan akarnak tenni, valami nagyot!
Hányan tartják lélekvéres markukat:
– Csak egy kis manna pottyanjon bele!
– Sóhajtják, s óhajtják az életet.
S hányan pusztulunk még majd bele,
semmit markoló markok bosszújába!
Hányat vakarnak ki a betonból?
Hányan nyelik le nyelvük, s a szót?
Fakabátban, eszme mögött, sarkon,
hányan fordulnak száznyolcvan fokot?
Hányan tapossák lelkünk, s a bélsárt,
hányan dongják döglegyek, felettünk
pompában pompázó gazemberek,
hányan dongják körül a halálüstöt?
Zsebükben meggondolatlanul
lapul a gond, a bánat,
s mesélnek majd, sok minden másról,
gazságot, az unokáknak.
Hányszor akarják még kifosztani,
megalázni, az egyszerű embert?
Hányszor akarják még kifosztani,
semmibe venni, dobogó szívünket?
Hányszor akarják még megölni,
megsemmisíteni, az érzést?
S hányan akarnak tenni, valami nagyot!
Hányan tudjuk még elmondani:
– Az élet vagyok, az ember,
s ha megöltök, megszűnik minden!
Zsebükben meggondolatlanul
lapul a gond, a bánat,
s mesélnek majd, sok minden másról,
gazságot, az unokáknak.
2010. 03. 10.