Dörgetem a falakat a katakombák fölött,
a túlélés záloga fájdalmak kínkeserve.
Dörgetem a kapukat a törvények ajtaját,
fáztam, áztam, szenvedtem eleget. Fizess ide,
ide a markomba sors! Nyitom éltem ajtaját:
Átjáró ház a világ!
Dörgetem a falakat a katakombák fölött,
a túlélés záloga fájdalmak kínkeserve.
Dörgetem a lelkek otthonát, lelkek otthonát,
a szívek zárt ritmusát, szívek örök ritmusát:
S tartom a markom, lyukas kezeimet kesergve:
Átjáró ház a világ!
Dörgetem a falakat a katakombák fölött,
a túlélés záloga fájdalmak kínkeserve.
Dörgetem az otthonok kukucskáló ablakát;
Nyíljatok lelkek, virágaim! Nyíljon a világ!
Nézzetek a sorssal farkasszemet kinevetve!
Átjáró ház a világ!
Dörgenek az egeknek kapui, lelkek mennye,
összfény árad, szeretet a másvilág ajtaján.
Dörgenek a természet örök törvényeinek
makacs ösztönei: A létezés Kánaánján.
Félelem ne lépjen e kíndörgedelmek elé!
Átjáró ház a világ!
Dörgetem a falakat a mélyben nyugvó fölött,
biztosítékot szeretnék, mit üssön az élet,
ezernyi dörgedelem, mit leverjen az élet.
Fizess élet! Fizess sors! Ide a markomba már!
Fizessen a dörgő ég! Nyitom éltem ajtaját:
Átjáró ház a világ!
Jár, mi jár. Látom, jön, jön a halál. Kínkeserves
csoszogással indul, indul a tudathódítás.
S mint vesztes állat a harc után, búsan, keserves
létre visszatekintve lép a lét ajtaján át,
lelkem, szívem záloga fájdalmak kínkeserve.
Átjáró ház a világ!