Egy közülünk, mindig messze vágyik.
Egy marad. Egy árulóvá válik.
Egy kihasznál. Egyet nem érdekelsz.
Egy feladja. S ki marad, mit érhet el?
Rohan hát a magyar. Tömegsír megásva.
Rohan hát a magyar, s közben egymást rágja,
tépi, zúzza, töri, míg idegszál szakad.
Nem látott a föld még ily ócska fiakat.
Trianon és Mohács e mellett kismiska,
ahogy ez a pár év magyarságunk zúzta.
Jöhetnek már hozzánk a jövo századok,
nem tudjuk lemosni, ezt a gyalázatot.
Rohanunk mindnyájan, mindenütt fejvesztve.
A világon bárhová, kasul és keresztbe.
Elüldöz a jólét. Elüldöz az álom.
Én ezt a nemzetet, szívembol sajnálom.
Ausztráliában kenguruk talpnyoma,
Afrikai síkon arabok Talmudja,
Kanadai fenyok gyökerei alatt,
Európa földjén: eltemet a harag.
Nem kell itt népirtás, nem kell veszedelem.
Kivégezzük egymást. Irtjuk mi szüntelen.
Nem kell a gyökérbe fojtottak szép szava.
Az lesz a mi hazánk. A nagyvilág maga.
Hol a Petofirol rég nem szól a fáma,
s szétfoszlik Aranyos Toldink szép világa,
nem kell magasztaljuk, várvédo Zrínyinket.
Nincs miért elhiggyünk, imánkba szott hitet.
Hiszek egy Istenben? Hiszek egy hazában?
Miben hiszel, mikor bolyongsz a világban?
Miben hiszel, mikor mások kettétépnek,
s sírjait gyalázzák áldott oseidnek.
Széles volt országunk, de annál is hosszabb.
Egy volt ez a nemzet, de most egyre rosszabb.
A beteg országalma elrothad hamar,
s elmondod, hogy régen, sok volt itt a magyar.
Egyszer, ha könnyeid a gyurött barázdában,
áztatja a földet, bárhol a világban,
ülsz majd elhagyottan kietlen önmagad:
kiáltanál, de már nem értik a szavad.