Sok-sok éve már, hogy a Nap
Más hegyek fölött kélt.
Szenved a nép. Izma sorvadtan pusztul,
De belül elszánt, s igen eltökélt.

Erdő szélén vígan repült négy apró madárka;
Énekeltek, játszadoztak, egy a másik párja.
Vihar után madarakból maradt ugyan három,
De hol van a pár? Hol van az egy? Nincsen neki társa!

Földünk e térfele a Nap felé néz,
Bár a nagy égen sötétség ül.
Ki felel ezért? Nem tudom, de hiszem,
Hogy nem bújhat meg büntetlenül.

Istenek vagyunk? Nem hinném… Isten
Büntet, jutalmaz, azt ad, mit lelkünk
Megérdemel. Ha gúnyolnak is, nem búsulunk, hisz’
Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Fogjunk össze, tartsunk ki,
Éljük meg a holnapot!
Az égre nézve látni fogjuk még
Balról a Holdat, s jobbról a Napot.

Nemsokára a Nap már a
Mi hegyeink fölött kél.
Örül majd a nép. Izma lapos, de duzzad,
Mert elszánt volt, s igen eltökélt.