Egy élénk fiúcska, a kiben a lelket
Isten már növeszti; a ki már figyelget,
És kezd számot adni arról, a mit érez,
Így szólott apjához, édes szülejéhez:

“Kedves apám, lelkem, valamit nem értek; Ha ti a hazáról, ti nagyok, beszéltek, Szemetek – jól láttam – majd könnyekben ázik, Majd kigyúlad, lángol, tüzesen szikrázik.
Kedves apám, töröm a fejemet régen
Mi hát az a haza? Magyarázd meg nékem.”

“A haza: ez a föld, hol világra jöttünk, A haza: ez az ég, mely ragyog fölöttünk -”

“De hiszen az ég nagy s mindenütt egyforma!”

“A haza: e tájék, kéklő hegyek orma,
Minden, a mi itt van és szívünknek drága, Levegője, napja, vize, rónasága, A virág a réten, a madár az ágon -”

“De hiszen van szebb is e kerek világon!
Ha te, én, meg anyám, messze vándorolnánk, Mindenütt megélnénk, boldogok is volnánk.
Van madár mindenhol, mely magasba lebben, Úszdogál mindenhol kis hal a vizekben, Mindenütt van szép ház, mindenütt van bőség -”

“Több a haza ennél: nagyság és dicsőség, Öröm és gyász együtt! Nyomorulttá válik, A kitől elvették s megsínyli halálig.
Nappal nincs nyugalma és éjszaka rémek
Veszik el az álmát! -”

“Én nem sínyleném meg!
Mindenütt van játék, mindenütt van lepke!”

“A haza, fiacskám, szívünk legszentebbje, Oltár, mely előtt csak fejlehajtva, térden Áldozik az ember!”

“Jó atyám, nem értem!
Magyarázd meg jobban!”

“Hallgass ide gyermek!
Apuka mesét mond… Hallgasd s jól figyeld meg!”

Egyszer volt… régen volt… Üldözőbe vették És addig bántották, addig sértegették, Míg átokkal ajkán elhagyta hazáját.
Esküvel fogadta: Magyarország táját
Többé sohse látja, nem kivánja látni,
Ezután idegen Istent fog imádni,
A magyart gyűlölni és utálni fogja,
Ha keresztre húznák, nézné mosolyogva,
Hallgatná gyönyörrel zokogását, jajját!

Szólt és ment haraggal s ádáz gúnykaczajját Gőgös üldözőknek vitte a fülében.

Az idő homokja pergett lassan, szépen.
Költöző madárka, mely vágyát követve,
Tízszer is, húszszor is útját arra vette, Hova fecske, gólya híven visszajárnak Nyíló kikeletkor: a magyar határnak.
Pergett az időnek halk homokja szépen,
És az, a ki látta lobogó dühében
A haragos embert ezelőtt sok évvel:
Most bámulna rajta, vagy nem ismerné fel.
Grófokkal komázik és hajlong a lába
Idegen királynak fényes udvarába’.
A kegyelmes Isten úgy fölvitte dolgát,
Hogy sürögve járnak körülötte szolgák.
Tündöklik a napfény aranyos ruháján,
Serleg a kezében és mosoly a száján.
Herczegek, bárók közt oldódik a nyelve.
Ime most is ott űl s poharat emelve
Szól a társasághoz harsányan, kevélyen:

– “Bor, paripa, mámor, kártya, koczka éljen!
Éljen a szerencse és a szivtelenség,
Hogy a koldus erkölcs czondráit nevessék S hatalomban, kincsben járjanak bokáig!
Éljen az okosság és éljen sokáig
Minden a világon… csak a haza veszszen!” –

Mikor ezt kimondja sáppad, összerezzen,
Szemei forognak, kábult agya szédül,
S mintha el akarna válni az eszétűl,
Fölkaczag, kikelve rettentőn magából,
Azután a könnye omlik mint a zápor.
Mint a tüzes villám, úgy csap a szivébe
A lenézett, gúnyolt távol haza népe,
S őrült szerelemre gyúlad meg iránta,
A kit úgy gyűlölt, hogy pusztulásnak szánta!

Ittas czimborái lassan szétoszolnak,
Dünnyögik magukban: Majd jobban lesz holnap!
És ő maga, rémült inasokkal szemben,
Ott zokog sokáig az üres teremben.

És másnap a szolgák, kik parancsát lesték, A hatalmas embert hasztalan keresték.
Átkutattak várost, kapukat elállták,
De hiába minden… többé nem találták.

Hova ment? Nem sejtik! Csak az Isten tudja, Hogy a bujdosónak merre visz az utja; Csak az Isten látja, mi van a szívében, Mi az, a mi hajtja napfényben, sötétben, Mi az, a mi hajtja, hogy menjen előre Zúgó fergetegben és dőljön a kőre, Ha tovább nem bírja s meg kell hogy pihenjen.
Mi az, a mi hajtja, hogy csak menjen, menjen, S ne legyen előtte se folyó se árok, Míg nincsen a czélnál, mely után sovárog.

Ott halad a vándor… vérnyomot hagy lába, Sár, hó-víz betódul tépett sarujába, Elkopott mezének nincs már semmi éke, De szivében több lesz, mindig több a béke,

A mint közelebb jön a magyar határhoz,
Kikelet van ujra. Daru, fecske szálldos
Kurrogva, csevegve a tavaszi égen.
Hamarabb ott lesznek ama szép vidéken,
Mint ő, a ki fáradt! Hogy irigyli őket,
A sugárzó légben vígan lebegőket!

Egy pár jámbor ember, kis tanyák parasztja, A szegény bolyongót szívesen marasztja, Pihen is a kunyhók, nyájas belsejében, És az apróságot tanítgatja szépen
– Rejtélyes mosolylyal húzva őket félre – Isten neve mellett a haza nevére!

De fölriad aztán, mert nyugtot nem adhat Idegen föld néki, – mert itt nem maradhat.
Végső erejével tolja, magát, tolja,
Elcsigázott testét már alig vonszolja.
Néha le-leroskad; ekkor összeretten
És fölnéz az égre szomorún, ijedten,
S kérleli az Istent nagy szótlan keserve:
Még szüksége van rá, még ne hagyja cserbe!

Ah! azok a bérczek! Mintha látta volna!
Ah! az a kis erdő! Mintha rá hajolna,
Oly közel van hozzá…! És ott az a vár-rom!
Porba hullt a vándor a magyar határon.
Úgy van! Ez a föld az! Ez az ő hazája!
Odaroskadt hozzá hidegűlő szája,
Mozdulatlan karja a rögöt ölelte,
És egy hosszu csókban elröpült a lelke.
Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott!

*

Sírsz fiacskám? Jól van! “Ez” a haza, látod!

(1892)