Csurka Istvánnak
egy nagy költő halálára

Nem úgy van az, ha a nagyok előttünk fekszenek, bárki törpe fölé tornyosul ordítva!
S ami volt egy élet munkája, morzsolnák jöttmentek, kik alig állnak ki a porból.
Mind minősít, leltár szerint, volna tán kezében a történet elgurult nagy tekercse.
Hiába, na, tőlük ez telik. Tűrésed, s tanításod által nemesebb köztük egy se lész.
Hanem csak kérdezd őket mi volt a péknél, volt-e ma kocsiverseny, s halálba induló.
Lihegve ont majd borgőzös emlékeket, fröcsögve elhiszi, hogy páholy neki is jár.
Hisz ott ült a karéjban, tapsolt, kacagott, a többivel akár megálljt is kiálthatott.
Napja végén, gyomra nyugtával, ha léhasága oldódni vágy, ölelve minden estet,
s nem tudja holnap ma merre járt, melyik botlott vitézre mondott rút halált….
Nem úgy van az, a nagyok ravatalánál bárki törpe föléjük tornyosulhat!
Ó Birodalom ledér gyermeke! Helyettünk szólt ő tilalmas időkben lankadatlan,
de mert nem láttad, nem olvastad, mégis ítélsz ma szaporán cifrázva,
gúny gúzsát veszed botor önnönmagadra, üres fejed a piactéren kongatod.
A jó öreg látnokot Kharonhoz kergette sok bojtos derekú pénzváltó.
Szegény! Pedig oly sok tömött erszényét ködbe vitték pompás lovak.
Perdüljön hát a szemekre két nehéz kerek ezüst a császár képével,
ne is lássa Hádész félt partjáról, festett maszkokban mint visítanak!
Holtjainkat, akik perbe hívják, hinnék, az Igazság csengő aranyban lakik.
Nézz ide, Aréna! Te ezerfejű cézár! Futnak eléd törpék a porban,
míg dicsőnek zengett szenátusod zsebe eltelik, szavuk egyre csendesebb.
Jupiter elé körtáncot rendelnek, kör közepén Máté asztala billeg.
Ne mondd nekem, hogy nem látod! Fejedre hull az ódon téglasor!
Fuss, míg megteheted, s idegen kovács be nem olvasztja a gladiuszt!

Lengyel Károly
Ferencváros, 2012. február 5.