Nem álldaltak bús bölcsoink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.
Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendot,
De minden esztendonk sovány.
Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevoket
S örültünk, ha ki vétkezett.
Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, os tanulság,
Amely kis népeket tanít.
Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De eronk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.
S mégis szivesen áldozunk velot,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek elott.
Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.