1957-ben 251 magyar író az 1956-os forradalmat gyalázó, tiltakozó levéllel fordult az ENSZ-hez, amelyben azt követelték, hogy az ENSZ közgyűlése ne tárgyalja az úgynevezett Ötös Bizottság jelentését, amely az 1956-os magyar forradalom vérbefojtásának körülményeit tárta fel.
Az Ötös Bizottság jelentésében többek között a következők olvashatók:
„Ellentétben azokkal a követelésekkel, amelyek ez alatt az időszak alatt a politikai jogok helyreállítása érdekében megnyilatkoztak, a magyar nép alapvető emberi jogain erőszakot követtek el az október 23-a előtti kormányok, különösen 1955 őszéig, és a jogsérelmek kiújultak november 4-e óta. Az ÁVH embertelen bánásmódjáról és kínzásairól szóló tömérdek beszámolót igaznak kell elfogadni. A forradalom letörése céljából sok magyart deportáltak a Szovjetunióba, köztük nőket is, és ezekből egyeseket talán még mindig nem engedtek haza.” (1956, Az Egyesült Nemzetek Szervezete különbizottságának jelentése, Hunnia Kiadó 1989.)
A magyar írók tiltakozó levele többek között a következőket tartalmazta:
„Tudjuk és hirdetjük: a magyar nép nem akart és nem akar ellenforradalmat, itt csak elenyésző kisebbség kívánja vissza a régi rendet. A történelmi és társadalmi körülmények tragikus találkozása folytán 1956. október 23-án mégis az események olyan sorozata indult el Budapesten, amelynek fordulatain már sem a józan politikai belátás, sem a kezdeti résztvevők jelentős részének becsületes szándéka nem tudott többé úrrá lenni. Illetéktelen és ellenséges imperialista beavatkozásnak sem volt csekély része benne, hogy a fasizmus minden üledéke felkavarodott és néhány napra az 1920-as fehérterrorra emlékeztető állapotokat teremtett.”
„Világ írói, világ népeinek tiszta szándékú értelmisége!
A nemzetek kölcsönös megbecsüléséért, sokat szenvedett hazánkért, a magatok emberségéért, az Egyesült Nemzetek Szervezete becsületéért tiltakozzatok velünk.”
A 251 aláíró között szerepelt:
Abódy Béla, Benjámin László, Boldizsár Iván, Cseres Tibor, Csoóri Sándor, Darvas József, Devecseri Gábor, Dénes Zsófia, Elbert János, Féja Géza, Füst Milán, Galsai Pongrác, Hegedűs Géza, Hubai Miklós, Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Karinthy Ferenc, Kassák Lajos, Kodolányi János, Major Ottó, Máriássy Judit, Mesterházi Lajos, Németh László, Örkény István, Palotai Boris, Passuth László, Pilinszky János, Sarkadi Imre, Sándor Iván, Somlyó György, Sőtér István, Szabó Lőrinc, Szabolcsi Miklós, Szakasits Árpád, Tabi László, Tamási Áron, Trencsényi-Waldapfel Imre, Thurzó Gábor, Ungvári Tamás, Vas István, Váci Mihály, Várnai Zseni, Veres Péter, Vészi Endre, Weöres Sándor
A tiltakozó levelet és az aláírók névsorát annak idején közölte a Népszabadság, valamint és az Élet és Irodalom is.
A Magyarok Világszövetségének elnöke, Patrubány Miklós 2007. október 11-én felidézte, és ismételten közzétette az ENSZ-nek küldött levelet.
Az ENSZ Ötös Bizottságának tagja volt Paul Bang Jensen dán diplomata.
Az alábbiakban közöljük azt a Szerdahelyi Szabolcs, az 56-’os Deportálások Tényfeltáró Bizottsága (DEPORT-’56) elnöke által készített interjút, amely a diplomata fiával Per Bang Jensennel készült 1996-ban, és amely része az 1956-os forradalom ötvenegyedik évfordulójára megjelenő „Kádár bűnös” című könyvnek. A tolmács Hajdú Szabolcs volt.
*
Per Bang Jensen: – Az édesapám az Egyesült Nemzetek alkalmazottja volt, mint dán diplomata. Az Egyesült Nemzetek főtitkárságáról került másodtitkárként az ötös bizottságban, amelynek 1957. januárjában megalakulva az volt a feladata, hogy a magyar ügynek a körülményeit és a hátterét vizsgálja meg és erről az Egyesült Nemzetek közgyűlésének egy jelentést készítsen.
Az egyik, teljesen sajátos feladata az volt, hogy több száz nyugatra menekült magyart hallgasson ki, akik tanúvallomást tettek a forradalomról és a forradalom hátteréről. Ezekre a kihallgatásokra Bécsben, Genfben, Párizsban, Londonban és New Yorkban került sor. Feladata volt, hogy a kihallgatottak közül kiválassza azokat a személyeket, akik mint tanúk a legérdekesebbek lettek, vagy lehettek volna az ötös bizottság számára. Tulajdonképpen a kihallgatásoknak az egyik fő célja az volt, hogy az ismétléseket kiküszöbölve olyan embereket gyűjtsön össze, akik a magyar társadalom, ill. a forradalomban részt vevők teljes keresztmetszetét nyújtsák a bizottság számára, tehát miniszterektől kezdve lefelé a munkásokon át, munkástanács tagokkal, diákokkal, katonákkal. Ki akarták hallgatni és ki is hallgatták természetesen a Budapesten harcoló egészen fiatalokat is és a felnőtteket, de nemcsak a budapestieket. A vidékiekről is annyit akartak megtudni, amennyit csak lehetett.
A tanúk, akiket kihallgattak féltek a bosszútól vagy pedig féltették az itthon maradottakat, úgyhogy nem akarták a nevüket megadni a kihallgatáshoz, ill. kérték a titokban tartását. Voltak néhányan, akik visszaléptek, tehát nem voltak hajlandók tanúbizonyságot tenni, de a legtöbb, aki rákerült erre a bizonyos rövidített listára, miután hogy az édesapám, Paul Bang Jensen a szavát adta nekik, hogy csak ő és csakis ő fogja ismerni a kilétüket, azok hajlandók voltak tanúbizonyságot tenni.
1957. június legelején jelent meg ez a jelentés és az édesapám úgy érezte, hogy okvetlenül szükség lenne egy teljes fejezetre, amely a deportálásokkal foglalkozik. A deportálások kérdése nagyon-nagyon kényes kérdés volt az Egyesült Nemzetek Szövetségében, mert ez volt az, amit a szovjetek teljes erővel tagadtak és a legvadabbul a nyugati propagandafogásnak próbáltak beállítani. Nyilvánvalóan, hogyha bebizonyosodik, hogy a szovjetek elhurcoltak magyar állampolgárokat, akkor nagyon nagy nehéz lett volna annak az állításnak a fenntartása, hogy a forradalom ellenforradalom volt.
Természetesen nyugaton mindenki tudta, hogy a forradalom nem ellenforradalom volt, de ugyanakkor a semleges államok kihasználták az előbb említett propaganda-állítást arra, hogy ne kelljen nekik egyértelműen állást foglalni. Azután, hogy ez az első jelentés napvilágot látott, mely önmagában véve egy kitűnő jelentés és az egész világon publikálták, tehát nagy példányszámban jelent meg, édesapámnak az volt a benyomása, hogy ezt legalább egy második jelentés fogja követni, amelyre tulajdonképpen a hivatalos áldást annakidején az Egyesült Nemzetek, nem a Szövetség, hanem a legmagasabb szervezete, a közgyűlés megadta.
1956. december 1-től kezdve egészen a jelentés megjelenéséig hatalmas mennyiségű anyag került ki Magyarországról és került az Egyesült Nemzetek birtokába, magyarok által kihozott újságok, jelentések arról, hogy kit börtönöztek be, kit ítéltek el, kit vagy kiket végeztek ki, és így tovább. Majdhogynem napi jelentésekhez jutott ilyen módon az ENSZ Vizsgáló Bizottsága. Akkor, amikor a döntés megszületett az első jelentés megjelenése után, hogy további jelentések nem fognak napvilágot látni, ezt az Egyesült Nemzetek Szövetsége, ill. a főtitkárság nem hozta nyilvánosságra, úgyhogy Magyarországról továbbra is özönlött az információk garmadája az Egyesült Nemzetek főtitkárságához, nemcsak hónapokkal a jelentés megjelenése után, hanem még évekig anélkül, hogy ezeket a jelentéseket vagy a kikerült információkat bármilyen módon védték volna, egyszerűen ott keringtek az Egyesült Nemzetek főtitkárságán, ill. a székházban és utána közönséges iratokként irattárba helyezték el.
Állandóan jöttek az információk a letartóztatásokról. Volt egy ügy, ami Brüsszelben látott napvilágot és ami nagy port vert fel 1957. augusztusában. Egy ember jelentkezett, aki azt állította magáról, hogy Maléter Pálnak volt a sofőrje és kérte, hogy tanúbizonyságot tehessen az Egyesült Nemzetek előtt. Az ’56-os októberi forradalom leverése után, 1956. novemberében a Szovjetunióba deportálták. Néhány hónapos Szovjetunióbeli tartózkodás után visszahozták Magyarországra ezek után sikerült neki kimenekülnie először Ausztriába, Ausztriából pedig átkerült Belgiumba.
Szerdahelyi Szabolcs: – Nem tudja a nevét?
P.B-J: – Tudom a nevét, megvan odahaza Washingtonban, most nem jut eszembe.
Sz.Sz.: – Mi lett a sorsa ennek az embernek, tud-e arról valamit?
P.B-J.: – Sajnos nem, az Egyesült Nemzetek hivatalnokainak az volt a véleménye, hogy nem óhajtottak további jelentéseket a magyar ügyről, és ezeket a negatív óhajokat azzal támasztották alá, hogy az első jelentés olyan sikeres volt és olyan kiváló, hogy ennek a jó minőségét rontanák a további jelentések. Visszatérve még egy másodpercre Maléter Pál sofőrjének az ügyére, ezzel kapcsolatban azt kell leszögeznünk, hogy akkor már 50-60 vagy még ennél is nagyobb számú esetet szándékoztak vinni az ötös bizottság elé.
1957. augusztusában ezek közé került Maléter Pál sofőrjének az ügye is, de csak úgy, hogy itt van egy ember Brüsszelben, aki okvetlenül beszélni akar az ENSZ-szel, de az, hogy ő ki volt, mi volt, mit csinált, arról egy szó sem esett. Amikor édesapám megtudta azt, hogy ez a brüsszeli menekült kicsoda, akkor egészen egyszerűen a saját feletteseit megkerülve egyenesen a Dag Hamarskjöldnek, aki akkor főtitkár volt írt egy levelet. Édesapámnak az volt a véleménye, hogy Maléter Pál sofőrjének az ügyével – mivel ez ismét felkorbácsolja az érdeklődést a magyar ügy iránt – esetleg Malétert és a többieket meg lehet menteni, vagy legalább pozitív irányba befolyásolni az ügyüket és ugyanakkor az egész magyar ügynek az ébrentartásához is hozzájárul.
Ezután édesapám azt az utasítást kapta, hogy az eddigi tanúbizonyságot tevők névsorát biztonságos elhelyezés céljából adja át az Egyesült Nemzetek főtitkárságának, mégpedig személy szerint annak a jugoszláv származású politikai főtitkárhelyettesnek, aki a tulajdonképpeni felettese volt. Akkor ő kijelentette, hogy nagyon sajnálja, de nem teheti meg, mert ezek a tanúk csak úgy voltak hajlandók tanúbizonyságot tenni, ha az ő személyük még az Egyesült Nemzetek számára sem válhat ismeretessé.
Sz.Sz.: – Tehát Jensen úr ezt úgy kezelte, mint egy gyónási titkot?
P. B-J.: – Az édesapám nemzetközi jogász volt, ügyvéd, aki az Egyesült Nemzetek nevében és a saját maga nevében, mondhatjuk azt is, hogy a becsület szavát adta ezeknek a tanúknak és ezért az volt a válasza, hogy pontosan ennek a két, egyértelműen hivatalos ígéretnek az alapján nem teheti meg azt, amit most követelnek tőle. Amikor Bécsben tartották a kihallgatásokat, akkor felfedezték, hogy a kihallgatásokra felhasznált épülettel szemközti házból egy szovjet filmcsoport filmezte, legalábbis megpróbálta filmre venni azokat, akik tanúbizonyságukat tették, illetve akik kiléptek az épületből, vagy beléptek oda. Egy dolgot tudni kell, mégpedig azt, hogy az Egyesült Nemzetek különböző ügyekkel foglalkozó osztályainak van egy-egy vezetője.
A politikai ügyeknek az osztályát mindig – tehát az Egyesület Nemzetek születésétől kezdve – egy szovjet diplomata felügyelte, főtitkárhelyettesként. 1945-től kezdve ez volt az egyetlen eset, hogy nem szovjet diplomata volt a vezető, hanem odahelyeztek egy jugoszláv diplomatát, a vizsgálat időtartamára. Ennek a jugoszlávnak az utódja ismét egy szovjet diplomata lett, aki később disszidált, és menedékjogot kért az Egyesült Államokba. Utána tanúvallomást tett, amelyben azt állította, hogy az ő alá rendelt szovjet diplomaták nem ő alá tartoztak, hanem valakinek egészen másnak tettek jelentést, mert több mint a fele az ott dolgozó szovjet diplomatáknak a KGB-nek volt a közvetlen alkalmazottja. Amit érdemes figyelembe venni, az az, hogy az Egyesült Nemzetek szervezete által alkalmazásba kerülők később az ENSZ nyugdíjalapból kapták a nyugdíjukat, aminek következtében, legalábbis ezen keresztül önállóvá váltak. A Szovjetunió által az ENSZ-be akkreditált alkalmazottak az egyetlenek, akik nem az Egyesült Nemzetek Szövetségétől kapták a nyugdíjukat, hanem a Szovjetunió fizette ki nekik később, aminek következtében egyértelműen nem voltak olyan önállóak, mint a többiek.
Azt hiszem nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy még a világ legjobb katonai biztonsági rendszerei számára is nehéz lett volna titkokat megtartani ilyen feltételek mellett, hát még az ENSZ esetében. Ha nem vesszük figyelembe a biztonság hiányát, még akkor is azt kell mondanom, hogy az apám a saját becsület szava adásával próbálta rávenni ezeket az embereket a tanúvallomásra, tehát feléjük erkölcsi kötelességet vállalt magára.
Sz.Sz: – Fogalmazzunk egyértelműen, édesapjának, mint hivatalnoknak ki kellett volna adnia a listát. Ő viszont személyes indíttatásból, lelkiismeretére hallgatva úgy döntött, hogy nem adja ki. Ez az egyén és a hivatalnok konfliktusa.
P.B-J: – Tulajdonképpen így is lehet fogalmazni, de ide kapcsolódik egy jogi kérdés is és pedig az, hogy amikor az Egyesült Nemzetek egyik hivatalnoka vagy megbízottja, alkalmazottja egy szerződést köt egy kívülállóval, akkor kötelessége az Egyesült Nemzeteket ennek a szerződésnek a betartására kötelezni.
Sz.Sz.: – Igen, csak a hivatali hierarchiában nem ő köteles ezt eldönteni, hanem a főnökei.
P.B-J: – Igen, ez így igaz, de ugyanakkor őneki az volt az érzése, hogy az erkölcsi kötelessége itt a jelen esetben messze túlhaladja a hivatalnoknak a főnöke iránti lojalitását és ezt az erkölcsi kötelességet tartotta feljebbvalónak, még munkája vagy az alkalmazása elvesztésének árán is.
Sz.Sz: – Mi lett a parancsmegtagadás következménye?
P.B-J: – Ennek következtében elvesztette a munkáját az Egyesült Nemzetek szervezetében, később egy olyan egyezséget kötött az ENSZ főtitkárságával, hogy a nála lévő névsort egy lezárt borítékban az Egyesült Nemzetek képviselője jelenlétében az Egyesült Nemzetek székháza tetején elégetik. Így is történt.
Sz.Sz: – Ami érthetetlen az egész ügyben az, hogy miért volt hónapokon keresztül olyan rettenetesen fontos ennek a listának a megszerzése akkor, amikor később minden további nélkül beleegyeztek abba, hogy égessék el közösen.
P.B-J: – Amikor az édesapámat kitették az ENSZ-ből akkor fellebbezett ez ellen a döntés ellen, úgyhogy a fellebbezését tárgyalás követte, ezt elutasították, majd volt még egy tárgyalás, azt is elutasították. Az egész történetet összefoglalva azzal fejeződött be, hogy 1959 novemberében az édesapámat egy hajnalon átlőtt fejjel találták egy New Yorki parkban, a New York-i rendőrség nagyon gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy ez öngyilkosság volt. Az ügy következtében az Egyesült Államok szenátusa egy bírói, vagy elbírálási bizottságot állított fel a Bang Jensen ügy kivizsgálására, amelynek viszont a végkövetkeztetése az volt, hogy valószínűsíteni lehet: a szovjetek tették el láb alól.
Sz.Sz: – Ahogy én tudom a másik verzió szerint esetleg öngyilkosság történt. Szerintem a papa egy függelemsértést követett el a hivatali organizációban, amikor nem engedelmeskedett az ENSZ kérésének, de hát ettől vált ő az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hősévé.
P.B-J: – Az számomra teljesen egyértelmű, hogy édesapám a magyar menekültek történeteinek a hallatára szimpatizált velük, velük érzett és igaznak tartotta a történetüket. Az egész ügyben, valamint az utána következő meghurcoltatása folyamán is az összes külföldön élő magyar az Egyesült Államokban, New Yorkban és mindenütt az édesapám mellett álltak. Számomra ez a hét, itt most a 40. évforduló körül élményekben igen gazdag hét volt, amikor lépten-nyomon a magyarok szimpátiájával találkoztam. Mindenütt édesapám emléke iránti szeretettel találkoztam és nagyon sok ’56-ost ismertem meg. Véletlenül két olyan személlyel is találkoztam itt az elmúlt hét alatt, akiket az édesapám kihallgatott. Én csupán 14 éves voltam akkor, amikor az édesapám meghalt, úgyhogy nagyon örülök az ilyen találkozásoknak, mert valahogy ezek a találkozások közelebb hozzák hozzám az apámat.