CSATA A RÁDIÓÉRT – 1956. október 23-24., kedd és szerda

A hűvös reggeli harmattól teljesen átázott a szandálom. Kordbársony zakóm gallérját felhajtva próbáltam megmelegedni a fűtetlen kocsiban. A körülöttem ülő embereken nem látszott, hogy valamit is tudnának az előző este történéseiről. Nagyrészt munkásemberek voltak, akik fáradtan bóbiskoltak a hosszú út alatt. Még csak kedd volt, de olyan fáradtnak látszottak, mintha már egy egész hét munkája lenne mögöttük. Ezek az elcsigázott, fáradt emberek voltak állítólag a hatalom birtokosai, a forradalmi munkásosztály, akiknek nevében a kommunisták kezükben tartották a hatalmat.

Amikor hét órakor megérkeztem az egyetemre, Danner Jancsit már ott találtam a négyes kapunál (4. sz. portánál?). Jancsi idősebb volt nálam, lehetett vagy 26-27 éves, és 5-6 centivel magasabb. Üdvözlésként jól hátba vágott és átadott egy nemzetiszínű karszalagot. – Menj a kettes kapuhoz és igazoltass mindenkit, aki be akar lépni. Idegeneket ne engedj be, csak tanárokat és diákokat. Senki mást!

Közben odaérkezett Szabó Iván is, akit megkért, hogy szerezzen be egy megafont, amire később szükség lehet.

A 2. porta felé bandukolva gyönyörködve néztem az új karszalagomat. Piros-fehér-zöld! Milyen jó érzés ezeket a színeket látni! A rendszer annyira félt a nemzeti – vagy ahogy ők mondták, nacionalista – érzelmektől, hogy még a zászló használata is szigorúan korlátozva volt. Nemzetiszínű zászlót csak a vörös zászlóval együtt lehetett kitenni, azt is csak nemzeti vagy kommunista ünnepeken, mint április 4., május 1., vagy november 7. Kokárda vagy nemzeti színű karszalag viselése eleve elképzelhetetlen volt, az ilyesmi provokációnak vagy nyílt lázadásnak minősült volna. S most ilyen van rajtam!

Kihúztam magam, s büszkén meneteltem karszalagommal a kémia tanszék épülete mellett lévő kettes portához. Elfoglaltam helyemet, s vártam az érkezőket. Az első, akit megláttam, Szőke Kati volt, a fiatal tanársegéd, aki előző este segített a stencilmásolót kezelni. Mikor meglátta karszalagomat, könnybe lábadt a szeme. Elmagyaráztam neki, hogy azért igazoltatunk, hogy a bajkeverőket kinn tartsuk, szótlanul megmutatta az igazolványát.

Nem sokkal később Perr Gyuszi futott be motorbiciklijén, Marikával a hátsó ülésen. Elmondták, hogy szétosztották a röplapokat Csepelen és a Beloiannisz gyárban, sőt Dorogra is eljutottak. Én is közöltem velük, hogy öcsém pedig a gödöllői egyetemen terjeszti őket.

Egyre többen érkeztek a kapuhoz, úgy hogy Gyuszi is beállt segíteni az igazoltatással. Hosszú sorban álltak az emberek, de senki sem zúgolódott, mindenki türelmesen várta, amíg sor kerül rá. Igyekeztem felgyorsítani az ügyintézést, s már fel sem néztem, mikor az igazolványokat ellenőriztem. Egyszer csak olvasom: Foglalkozása Rektor. Felnéztem. Guillemot László állt előttem, türelmesen várva, hogy beengedjem. Roppant zavarba jöttem, megilletődöttségemben valami idétlen hajbókolással adtam vissza az igazolványát. De ha én illetéktelennek éreztem magam, hogy a rektort igazoltassam, meleg, biztató tekintete megnyugtatott. Szeme mintha azt üzente volna: – Ne aggódjon. Más időkben sem volt ez másként. A fiatalok akkor is ugyanilyen bizonytalanul kezdték, mégis megváltoztatták a világot. Maguk azt csinálják most, amit mi, felnőttek nem tudtunk vagy nem mertünk: megteremtik a szebb jövőt, amihez sok sikert kívánok.

Egy órával később már négyen voltunk a kapunál. Már nem volt sor, s úgy éreztem, nincs már szükség rám, elmehetek a mechanika órára. Elképzelhetetlen volt ezt az előadást, Mutnyánszky Ádám – vagy ahogy egymás közt hívtuk, Mutyi bácsi – óráját elmulasztani. Nyolc óra előtt egy perccel rohantam be a KA-51-es terembe. A 300 férőhelyes auditórium már zsúfolásig megtelt. Szerencsére Zsindely Laci barátom foglalt számomra helyet a felső sorok egyikében. Laci régi jó barátom volt, még a gimnáziumból, s tudtán kívül ő volt az oka, hogy a hajóépítész szakra iratkoztam be, csakhogy egy helyre kerüljünk.

Mutnyánszky professzor még a régi, kommunizmus előtti időkből megmaradt tanári generációhoz tartozott. Hivatását komolyan vevő, vérbeli pedagógus alkat volt, aki mérnökök, feltalálók egész generációit oktatta. Tudásánál csak a szakma szeretete volt nagyobb. Legnagyobb öröme az volt, ha látta, hogy diákjai előtt sikerült megnyitni a tudás kapuját, amin belépve a felfedezés öröme nyílt meg előttük. Mutyi bácsi előadásai alatt mindenki csöndben volt; mivel nem használt mikrofont, senki sem akarta egyetlen szavát sem elmulasztani. Előadásai olyanok voltak, mint egy mise: ő volt a tudomány papja. Két asszisztense volt: egy tanársegéd és az altiszt. Jegyzetek nélkül adott elő, s tankönyvet sem használt. Vonalzó nélkül is nyílegyenes vonalakat húzott a táblán, amelyet úgy be tudott osztani, hogy sohasem fogyott ki a helyből, bármilyen bonyolult is volt a felvázolnivaló anyag. És soha, de soha nem követett el hibát. Amikor telerajzolta a táblát, intett az altisztnek, aki vizes szivaccsal tisztára törölte, míg Mutyi bácsi a másik táblán folytatta.

Az altiszt makulátlanul tisztán tartotta a táblát, ami nem volt könnyű, mivel az már akkor is régi volt, amikor a századfordulón Kármán Tódorék generációja használta, majd a húszas években Neumann Jánosék. Mire az amerikai atomfegyverek későbbi kifejlesztői, Teller Ede, Wigner Jenő és Szilárd Leó kikerültek az egyetemről, akkorra már nagyon réginek számítottak ezek a táblák. Most pedig egyenesen matuzsálemi korban voltak. Mindennek ellenére a pedellus olyan szépen karban tartotta őket, hogy Mutnyánszky professzor rajzait a leghátsó sorból is tisztán lehetett látni. Bármilyen távol is álltak egymástól a társadalmi ranglétrán, a professzor és a pedellus egy dologban egyformák voltak: mindketten sokat adtak arra, hogy mesterségüket a lehető legmagasabb fokon műveljék és egymást ezért a tulajdonságáért becsülték és tisztelték.

Ezen a reggelen Mutnyánszky rossz formában volt. Láthatóan nem tudott koncentrálni, gyakran elvesztette a beszéd fonalát, hümmögött, krákogott, először ránk nézett, aztán a táblára, valamit letörölt, aztán újra felírta. Végül letette a krétát, megtörölte a kezét, az íróasztalához sétált és leült. Egy darabig a szemüvegével babrált, aztán szemét sokáig rajtunk pihentette, végül elcsukló hangon ezt mondta: – Menjetek, fiaim, ez a nap nem a mechanikáé, ma fontosabb dolgotok van. Tegyétek ezt egy büszke nappá ennek a sokat szenvedett szegény országnak a történelmében.

Ezzel kiment, mi pedig röviden elmagyaráztuk a többieknek az előző este történteket és a tervezett tüntetést. Elmagyaráztuk, hogy ugyanúgy fogunk felvonulni, mint a honvédelmi gyakorlatokon. Tízes sorokban, de kart karba fűzve, hogy provokátorok ne tudjanak sorainkba befurakodni. Táblák nélküli, néma tűntetés lesz. Egry Gyuri – Menő – vezeti az évfolyamot és én játszom az összekötő szerepét Mariánnal.

Kilenc óra körül kivonultunk a kémiai tanszék épülete elé, hogy gyakoroljuk a rendezett sorokban való felvonulást. Én közben elmentem megkeresni Marián őrnagyot a katonai tanszéken. Útközben találkoztam Sándor Ivánnal, a Jövő Mérnöke szerkesztőjével, aki éppen akkor jött a nyomdából, hóna alatt egy nagy csomag friss példánnyal, amiken még meg sem száradt a nyomdafesték. Követeléseink az első oldalon voltak. Egy csomó példányt átvettem Ivántól, egy részét az évfolyamnak osztottam ki, s elhatároztam, hogy a többit szétosztom a pesti egyetemeken.

Minden szem rám irányult, amikor felugrottam a Pestre tartó villamosra karomon a nemzetiszínű szalaggal, hónom alatt a friss lappéldányokkal. Egy idős asszony felállt a helyéről és odaállt mellém, mintha meg akarna védeni valakitől vagy valamitől. Egy postás odajött hozzám és a fülembe súgta: – A lányomtól tudom, mi készül. Nagyon vigyázzanak. Közben körül-körülnézett, nem látja, hallja-e meg valaki.

Mikor leszálltam a villamosról, úgy tűnt, a város semmit sem tudott arról, mi történik az egyetemeken. A három egyetemen, ahol megfordultam, szintén gyűlések folytak. Mindenütt kiosztottam az újságot a követeléseinkkel és elmondtam a délutáni tűntetés tervét. A Marxista-Leninista Egyetemen még a DISZ-pingvinek domináltak. A Színművészeti Akadémián egy ismeretlen lengyel kokárdát tűzött a mellemre. Ahogy siettem az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, az utcán egy magas nő megállított, megcsókolta a kokárdát és lengyelül kezdett beszélni hozzám. Én csak mosolyogni tudtam, rámutattam a piros-fehér-zöld karszalagomra, s más nem jutván eszembe, kezébe nyomtam a Jövő Mérnöke egy példányát.

Tizenegy órakor, mire elértem az Eötvös Loránd Tudományegyetemet, a rádió már hírül adta tervezett szimpátiatüntetésünket a lengyelek mellett. Most már az egész város tudta, mire készülünk. Az emberek megbámultak az utcán. Egy idős ember keresztet vetett, mintha isteni jelet vagy csodát látott volna.

Az egyetemen az emelvény vörös posztóval volt letakarva. Mikor befejeztem a 14 pont felolvasását, megkérdeztem: – Nem találtatok megfelelőbb terítőt? Kifelé menet, ahogy a tömegen átfurakodtam, láttam, hogy az asztalt nemzetiszínű zászlóval takarták le.

A folyosón megláttam egy nyilvános telefont és feltárcsáztam Ágnes számát. Megint Judit vette fel a kagylót. Addigra már a rádióból tudta, hogy miért nem voltam ott a randevún. – Ez azt jelenti, hogy megbocsát nekem Ágnes? – kérdeztem. Néma csend volt a válasz. – Csak azt mondd meg neki, hogy amit csinálunk, az nagyon fontos! De számomra nem fontosabb, mint ő! Ezt feltétlenül mondd meg neki!

Mire visszaindultam a Műegyetemre, a városban észrevehetően megváltozott a légkör. Most már mindenki tudta, miért van rajtam nemzetiszínű karszalag. Az emberekből bíztatást, meleg szimpátiát éreztem áradni. Furcsa, de egyben felemelő érzés volt. Mintha egyik napról a másikra hirtelen fontos ember lett volna belőlem. Idegen emberek úgy néztek rám, mint valami mindentudó vezetőre, akiben megbízhatnak, akit bátran követhetnek. Legszívesebben emlékeztettem volna őket, hogy én csak egy egyszerű diák vagyok, akitől nem várhatnak sokat. De másik, új énem kerekedett felül, amikor valaki megállított, ilyesmiket mondtam: – Menjünk együtt a Bem szoborhoz! Ez a mi hazánk, a mi dolgunk, hogy szabaddá tegyük!

Ahogy osztogattam az újságunkat a villamoson, az emberek különböző módon reagáltak. Volt, aki hangosan felolvasta a követeléseinket, mások zavartan néztek maguk elé. De senki nem utasította el a felkínált példányt. Mikor az egyetemnél leszálltam a villamosról, egy idős néni a szemeit törölgette, a bajuszos kalauz meg katonásan szalutált.

Az egyetem olyan volt, mint egy megbolygatott méhkas. Diákok ezrei gyülekeztek a kapukon belül, s állandóan újabbak érkeztek. A műhelylabor előtt óriási hangszóró volt felszerelve, Danner Jancsi és Szabó Iván azon keresztül üdvözölte az érkezőket. Egymásután harsogta a hangszóró az egyetemek neveit: Állatorvosi Főiskola, Agráregyetem, Kertészeti és Szőlészeti Egyetem, Petőfi Tisztképző Akadémia.

Évfolyamom, a harmadéves gépészek már órákkal korábban felsorakozott a kettes kapunál, a kémiai tanszék épülete mellett. Volt egy óriási nemzetiszínű zászlónk, amit Gabányi Laci, a kétméteres válogatott kosárlabdás tartott. Mivel a kettes kapu volt legközelebb a Gellért térhez, mi lettünk beosztva a felvonulás élére. Gabányi gigantikus zászlója adja majd meg a jelt a pesti oldalon gyülekező csoportoknak a Petőfi szoborhoz való indulásra.

Egyelőre csak vártunk és vártunk.

Közben mind többen érkeztek a környékbeli egyetemekről és főiskolákból, számunk legalább tíz-tizenötezerre duzzadt. A kerítésen kívül megláttunk néhány bőrkabátos egyént amint buzgón fényképeztek s időnként a sarki nyilvános telefont használták, valószínűleg jelentve, mit láttak. Jól tudtuk, kik lehetnek. Elővigyázatosságból jó néhányan csak becenevünkön szólítottuk egymást – az enyém természetesen Öcsi volt. De nem mindenki volt ilyen óvatos: például Danner Jancsi nem volt hajlandó más nevet használni.

Délben még mindig vártunk, s kezdtem éhes lenni. Igaz, az elmúlt évtizedben gyakran voltam éhes, amióta csak felszabadítottak bennünket a szovjetek. De a nap izgalmai felfokozták bennem az éhség érzetét. A szendvics, amit Memi reggel ideadott, már csak halvány emlék volt. Amint zsebeimben holmi kenyérmorzsa után kutattam, kezembe akadt a 140 forint ösztöndíj. Elhatároztam, hogy menet közben veszek valamit, ha lesz rá alkalmam. Akkor még nem gondolhattam, milyen sokáig kell erre várnom.

Közben telt az idő, s még mindig nem történt semmi. Egy helyben topogtunk az első sorban, én két jó barátom, Egry Gyuri (a Menő) és Kiefer Nándi között. Találgattuk, hogy miért nem indulunk még, meddig kell várnunk, míg megjön az engedély a felvonulásra. Végül egy óra felé megszólalt a rádió s bejelentette, hogy Piros László belügyminiszter betiltott mindenféle felvonulást és tűntetést.

Percekkel később Marián őrnagy megjelent labor tetején egy megafonnal és megkérdezte a tömegtől: – Engedelmeskedni fogtok a miniszter parancsának? Harsány NEM! volt a válasz. Megpróbáltam áttörni magam a tömegen, hogy Marián közelébe jussak, de mire odaértem, egy küldöttség már elment a Belügyminisztériumba Danner Jancsi vezetésével. Az egyetem kis Skoda gépkocsijával mentek, amit Majoross Imre vezetett.

Mikor visszatértem a csoportomhoz, észleltem, hogy a kerítésen kívül jócskán megszaporodott a bőrkabátosok száma. Most is állandóan fényképeztek és telefonáltak. Hirtelen elfogott a szorongás, s a többiek szemében is láttam a félelmet. Menő megpróbálta feloldani a feszültséget szokásos favicceivel: – Mit mondott a szadista a mazochistának, amikor az kérte, hogy rúgjon belé? – majd hosszas szünet után vigyorogva kivágta a választ: – Nem!

Senki sem nevetett. Újra próbálkozott: – Ki az abszolút apáca? Senki sem reagált. Ez még sohasem történt meg vele. Nem adta fel, megismételte a kérdést, de válasz nem kapott. Végül megválaszolta: – Akinek az anyja is apáca volt. Senki sem nevetett. Ezután Menő feladta a hiábavaló próbálkozást és elhallgatott.

Közben újabb és újabb csoportok érkeztek az egyetem területére, már alig fértek be a nagy zsúfoltság miatt. Fél három körül mozgolódást észleltünk a műhelylabor tetején. Egyszer csak feltűnt Danner Jancsi magas alakja, s mellette egy alacsony, sötéthajú rendőrtiszt, megafonnal a kezében. – Kopácsi Sándor vagyok, Budapest rendőrfőkapitánya – mondta. – Jó hírt hoztam. A tűntetésre megkapták az engedélyt.

További szavait elnyelte az üdvrivalgás. Mikor végre elcsendesedtünk, Marián alezredes vette át a megafont: – Csendes felvonulásunk a kettes kaputól indul. A rakparton vonulunk a Bem térre, ahol részt veszünk az Írószövetség által rendezett lengyel-magyar baráti megemlékezésen és kifejezzük szolidaritásunkat a lengyel néppel. Induljunk!

Gabányi Laci felemelte a hatalmas zászlót. A kettes kapu kinyílt és kiözönlöttünk a szt. Gellért térre. Csendben vonultunk, kart karba öltve, szorosan egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy álom. Szívemet a torkomban éreztem, a hátamon a hideg futkározott a nagyszerű élmény hatása alatt.

Ahogy a térre értünk, leállt a forgalom. A villamosok, autóbuszok megálltak, a gyalogosok földbegyökerezett lábakkal, csodálkozva és hitetlenkedve néztek minket. Egy utcaseprőnő elejtette a seprűjét, keresztet vetett és féltérdre ereszkedett, mikor a zászló elhaladt előtte; egy nagybajuszos ember levette a kalapját és vigyázzba állt. Egy fiatal rendőr a sapkájához nyúlt, hogy levegye a zászló előtti tisztelet jeléül, aztán meggondolta magát és úgy tett, mintha az izzadságot törölné le homlokáról, miközben a szemét is megtörölte. Egy megkínzott és megalázott nemzet ismét magára talált. Jó érzés volt magyarnak lenni ezen a napon.

Ahogy a téren áthaladtunk, nagy embertömeg követte menetünket. A Duna másik partján a pesti egyetemisták is elindultak a Petőfi szobor irányába. A két menet leírhatatlan hatással volt az emberekre; a járdákon és menetoszlopunk mindkét oldalán ezrek vonultak velünk. Ez már több volt, mint tűntetés, álom volt, csodás álom. Úgy éreztem magam, mintha hipnózisban lennék.

Elképzeltem, hogy ünnepélyes menetünkben ott van Szent István, fején nehéz koronájával. Mellette Mátyás híres Corvináival; híres szabadságharcos elődeink: Rákóczi kurucaival, Kossuth a vörössipkásokkal. Aztán kultúránk nagyjai: Bartók, Madách, Ady és a többiek. Úgy éreztem, hogy hazánk kollektív szelleme vonul velünk. Egyszer csak hallom jobbomról Menő hangját: – Ezért már érdemes volt élni. Nem válaszoltam; nem tudtam megszólalni.

Útközben elhagytuk a Szabadság-hidat, az Erzsébet-híd második világháborús roncsait, végül a Lánchidat, Európa első ilyen függőhídját. Az utcákat szegélyező embercsoportok csodálkozva és hitetlenkedve, némelyek kalaplevéve, könnyes szemmel integettek felénk. A Döbrentei téren egy fehérköpenyes nő egy erkélyről nemzetiszínű zászlót lengetett, amelyből ki volt vágva a gyűlölt Rákosi-címer. Pillanatnyilag megfeledkeztünk róla, hogy csendesen tüntetünk, s hangosan megéljeneztük a lyukas zászlót lengető nőt.

A Bem téren megpillantottuk Jankovits professzor kis Topolinoját a járdán parkolva. Tetejét íróasztalnak használva Danner Jancsi és Szabó Iván szorgalmasan irogattak. Menő odakiáltott nekik: – Mit csináltok?

– Tizenhat pontot csináltunk a tizennégyből – válaszolták.

A Bem szobor talapzatát teljesen elborították virágok és babérkoszorúk. Éppen Veres Péter, az Írószövetség elnöke beszélt. Aztán valaki elszavalta a Nemzeti Dalt, majd a mi vadonatúj 16 pontunk következett. Utána küldöttséget menesztettünk a Rádióhoz remélve, hogy ezúttal be is olvassák követeléseinket. Egy másik küldöttség Széll Sándorral Nagy Imréhez indult.

A megemlékezés után néhány évfolyam visszament az egyetemre. Mi, harmadéves gépészek elhatároztuk, hogy az Országházhoz vonulunk. Úgy éreztük, hogy addig nem értünk el igazi eredményt, amíg a kormányzat részéről valami választ nem kapunk követeléseinkre. Elhatároztuk, hogy továbbra is csendben, zárt sorokban vonulunk, mint eddig. Boldogan és reménykedve indultunk el a Margit hídon Pest felé.

ELVTÁRSAK!

Este nyolc óra volt. A Szent István körúton haladtunk az Országház felé. A házak ablakaiban ki volt téve a rádió, azon hallottuk Gerő Ernő gyűlöletteljes hangját: – Elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, melyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel.
[Ez az idézet nem változtatható meg, így szerepel a Szabad Európa kiadványban, amiben az 56-os rádióadások szövege található.]

Ettől megváltozott a hangulatunk. Most már nem volt csendes a tüntetés. A menet végéről hallottam Zsindely Laci hangját: – Vesszen Gerő! A tömeg átvette, s most már egymást váltották a skandált jelszavak: Lengyel, magyar egyet akar!, Aki magyar, velünk tart!, végül a legnépszerűbb: Ruszkik, haza!

Az Alkotmány utcában megpillantottam egy büfét. Eszembe jutott, hogy reggel óta nem ettem. Gyorsan beszaladtam s kértem egy zsemlét. Zsebemből előkotortam a 140 forintomat és egy húszast odaadtam a kiszolgálónak. Egy darabig habozott, hogy visszaadjon belőle, aztán ránézett a karszalagomra, visszaadta a pénzt, s hozzátette: – Vigye csak, úgyis becsukom a boltot, s én is megyek magukkal.

Mikor az Országházhoz értünk, egy tűt sem igen lehetett volna leejteni, annyi ember tolongott a téren. A tömeg követelte, hogy oltsák el az épület tetején éktelenkedő vörös csillag kivilágítását. Amikor ez megtörtént, óriási ováció tört ki. A tömeg Nagy Imrét éltette, s követelte, hogy szóljon hozzájuk.

Egyszer csak elsötétült a tér, minden lámpa kialudt. Nyilvánvalóan azt remélték a hatóságok, hogy a tömeg megunja a várakozást és hazamegy. Helyette valaki meggyújtott egy újságot, így teremtve maga körül világosságot. Példáját mások is követték, s perceken belül a teret a sok ezernyi rögtönzött fáklya fénye világította be. Valaki elkezdte énekelni a Himnuszt, s az összegyűlt tízezrek együtt énekelték nemzeti imánkat. Utána a Szózat, majd a Kossuth nóta hangjai visszhangoztak a téren.

Közben újra kigyulladtak a lámpák és a Parlament egyik erkélyén megjelent Erdei Ferenc és bejelentette, hogy Nagy Imre megérkezett és beszédet fog mondani. A tömeg óriási ovációval fogadta a bejelentést.

– Elvtársak! – Nagy Imre első szava osztatlan nemtetszést váltott ki a tömegből. Szinte egy emberként jött a válasz: – Nem vagyunk mi elvtársak! – Fel voltunk háborodva. A sablonos kommunista megszólítás, ami egy-két nappal korábban még általánosan, ha el nem is fogadott, de használt volt, mára elvesztette szalonképességét. Nagy láthatóan megütközött a tömeg reagálásán, s a megszólítást valamelyest módosítva rövid, semmitmondó beszédet mondott, melyet valahogy úgy fejezett be, hogy most énekeljük el a Himnuszt, aztán mindenki menjen haza.

ELDÖRDÜLNEK AZ ELSÖ LÖVÉSEK

Az évfolyam még mindig együtt volt, amikor megpillantottuk Perr Gyuszi motorját. Mint mindig, most is ott ült a hátsó ülésen menyasszonya, a szőke Marika. A város különböző pontjait bejárták, s izgalmas híreket hoztak. Elmondták, hogy a Hősök terén nagy tömeg gyűlt össze, s a Sztálin szobrot próbálják ledönteni. A Rádiónál pedig megerősített ÁVH-s őrség van, az igazgatóhoz, Benke Valériához beengedett küldöttségünk még mindig az épületben van. Közben Csepelről teherautókon munkások érkeztek a Rádió épülete elé. A légkör pattanásig feszült, bármi bármikor megtörténhet.

Rövid megbeszélést tartottunk. Voltak, akik a Rádióhoz akartak menni, mások a Hősök terére. Végül Egry Gyuri javaslatát fogadtuk el, hogy csináljunk valami mást, mint a többiek: nyomtassunk ki egy sztrájkfelhívást, s azt osszuk szét. Perr Gyusziék visszamentek a Rádióhoz, mi pedig rendezett sorokban megindultunk a Szikra Kiadóhoz.

A nyomdászok nem ellenkeztek, csak egy írásbeli nyilatkozatot kértek, miszerint kényszer hatása alatt cselekednek, s miután azt megkapták, már csak a szövegre, betűtípusra és egyéb technikai részletekre vonatkozó utasításokat kérték. Egy óra múlva készen is voltunk, s már indulni készültünk, amikor befutott Perr Gyuszi Marikával. Izgatottan újságolta, hogy a városligeti Sztálin szobrot ledöntötték, s a csepeliek teherautóval a belvárosba vonszolták. Közben a Rádiónál az ávósok a tömegbe lőttek, s több ember meghalt. A városban teljes a zűrzavar, a fejetlenség.

Tanácstalanok voltunk. Erre nem gondoltunk, amikor délután békés tüntetésünket megkezdtük. Legtöbben reggel óta étlen-szomjan talpon voltunk, azt sem tudtuk, családtagjainkkal nem történt-e valami a most már kaotikus helyzetben. Legtöbben úgy döntöttek, hogy hazamennek. Én egy kisebb csoporthoz csatlakoztam, amelyik a Rádióhoz tartott.

Éjfél körül lehetett, amikor a Bródy Sándor utca környékére értünk. Már messziről hallottuk a fegyverropogást. Közelebb érve megütötte orrunkat a puskapor szaga. A szívemet a torkomban éreztem, de már nem fordulhattam vissza. A Múzeum körút és Bródy Sándor utca sarkán három magyar tankot láttunk. Az emberek körülvették és beszélgettek a tisztekkel. Nyilvánvaló volt, hogy ezek nem fognak magyarokra lőni.

A Bródy Sándor utca üres volt. Lőporfüst terjengett a levegőben. A kapualjakban mindenütt emberek húzódtak meg. Azzal sem törődtem, hogy féltett kordbársony zakóm a házfalakhoz dörzsölődött, amint rohantam a Rádió épülete felé. Üres mentőautók mellett futottam az első házig s beugrottam a kapualjba, ahol már néhányan lapultak. Kérdeztem, miért vannak ott vöröskeresztes autók.

– Azok a szemét ávósok így küldtek erősítést az épületbe. Fehér köpenyt vettek az egyenruhájuk fölé. Lőszert is hoztak, de a tüntetők elkapták és lefegyverezték őket – válaszolt egy ismerős hang. Megfordultam. Zsuzsa volt, Illés Gábor barátom menyasszonya. – Meg ne mondd Gábornak, hogy itt láttál – kérte. Kezében géppisztolyt tartott.

– Hát ezt honnan szerezted? – csodálkoztam. – Tőlük – bökött a mellette álló katona felé. A nagydarab, fiatal honvéd kezet nyújtott, s bemutatkozott.

– Hogyan kerültek ide? – kérdeztem.

– Az egységünket idevezényelték a Rádió védelmére. De amikor parancsnokunk látta, hogy mi történik, megtagadta a tűzparancsot. Voltak, akik átadták fegyverüket a civileknek, a többi csatlakozott hozzájuk. Lassan, kimérten beszélt, minden drámaiság vagy felesleges szó nélkül, mint a falusi emberek mindenütt a világon. Kiejtéséről ítélve Szeged környéki lehetett.

Hirtelen egy nagyobb csoport tűnt fel az utca végén. Nem háztól házig futva, mint én, hanem rendezett sorokban, az utca közepén. Élükön egy nagytermetű ember menetelt, nagy nemzetiszínű zászlót tartva kezében. Nehéz testi munkás lehetett – talán kovács – mert a hatalmas zászlót egy kézzel tartotta. Ahogy közeledtek a Rádió épülete felé, egyszer csak sortűz hallatszott az épület irányából. A lövöldözés hangja sokszorosan visszhangzott a szűk utca házainak faláról. Mivel az úttestet nem érték golyók, feltételeztem, hogy az ávósok a levegőbe lőttek. A tüntetők megálltak, de amikor a lövöldözés abbamaradt, lassan megindultak.

Ekkor újabb sortűz dördült el. Most már jégeső módjára kopogtak az utca kövein a géppisztolygolyók. Éles, ping hanggal pattantak fel az utcakövekről. Amikor embert talált a golyó, tompa puffanó hangot adott. A sebesültek jajgattak, aki tudott, futva menekült. A zászlóvivő még egy lépést tett előre, aztán mint egy kidőlt tölgyfa, a földre zuhant, estében is tartva a zászlót.

Hátam mögött hallottam a katona hangját, amint magyarázta Zsuzsának: – Nem, így kell kibiztosítani. Ez az. Most ezen keresztül kell célozni. Így. A következő pillanatban fülsiketítő durranást hallottam és a Rádió épületének egyik ablakának üvegdarabjai csörömpölve hullottak az utcára. Válaszul kapunk előtt szikráztak az utca kövei a becsapódó golyóktól. – Csak a fegyveresek maradjanak! – kiáltotta a katona. Kiugrottam a kapualjból és teljes erőből futni kezdtem, vissza a Múzeum körút felé.

VÉGRE VAN FEGYVEREM

A sarkon egy teherautó állt, amit nagy tömeg vett körül. – Mi történik itt? – kérdeztem. Egy mellettem álló férfi felvilágosított: – A Lámpagyárból jöttek, tudja, a Soroksári úton, puskát és lőszert hoztak. Nyílt titok volt, hogy a Lámpagyárban nem lámpát, hanem lőfegyvereket gyártottak. Odafurakodtam a teherautóhoz és megkaparintottam egy puskát és egy marék lőszert. A puska sikamlós volt, egész felületét zsír borította. Első gondolatom az volt, hogy mi lesz, ha ez a puska összekeni a féltett zakómat. Odavittem egy utcai szeméttartóhoz, kihalásztam belőle egy eldobott újságot és elkezdtem törölgetni.

Egyszer csak valaki a vállamra teszi a kezét: – Öcsi, mit keresel itt?

Bátyám, Péter állt mellettem. – Hát te? – kérdeztem vissza.
– Bejöttünk Gödöllőről.
– Tehát mégis megváltoztattad a véleményedet?
– Szó sincs róla. Ez őrültség. Az ÁVO kinyír mindnyájatokat. Azzal a dióverővel nem sokra mész ellenük. Legfeljebb arra jó, hogy összemaszatolja a zakódat. Mellesleg az oroszok jönnek.
– Látom, még mindig pesszimista vagy. Tudod, hogy Illés Gábor menyasszonya ott harcol a Rádiónál? Most tanulta meg a géppisztoly kezelését.

Másik teherautó fordult be a sarkon, s megállt mellettünk. – Újpestről jövünk, most megyünk a budaörsi Károly laktanyába fegyverért. Aki segíteni akar, velünk jöhet – kiáltott le az egyik utas. Péter aggódott, megpróbált lebeszélni, de én felmásztam a teherautóra. Jólesett, hogy félt, de az elhatározásomat nem voltam hajlandó megváltoztatni. Az elhatározást, ami akkor született bennem, amikor láttam a kovácsot elesni.

A teherautó platójának mindkét oldalán hosszú pad volt elhelyezve. Leültem az egyikre, miután zsebkendőmmel gondosan letöröltem, nehogy piszkos legyen tőle a zakóm. Mellettem két fiatalember ült, a szemközti padon meg három fiú és két lány. Én voltam az egyetlen diák a teherautón. A többiek ruházatáról és beszédjéről könnyen meg lehetett állapítani, hogy gyári munkások. Mindenkinek ugyanolyan zsíros puskája volt, mint nekem. A mellettem ülő fiú puskája megtöltésével foglalatoskodott. Ez nekem valahogy eszembe sem jutott. Azért szereztem a puskát, mert úgy éreztem, ez hozzátartozik a viselethez, mint máskor a zokni vagy ing, ami nélkül kinézik az embert a közösségből. Eszembe sem jutott, hogy használni is tudjam. A magam részéről úgy gondoltam, elég jó helyen vannak a golyók a kordbársony zakóm zsebében.

A Petőfi híd felé tartottunk. A Múzeum körútról a kihalt Üllői útra fordult a kocsi és nagy sebességgel haladt a Nagykörút felé. A padszomszédom éppen befejezte a puskája töltését és ő is letette a fegyvert maga elé úgy, mint a többiek, rátámaszkodva, hogy ezzel is csökkentse a rázást a rossz rugózású teherautó platón. Egyszer csak nagy zökkenést éreztünk, – talán egy kockakövön ment át teherautónk – és mindegyik puska felugrott a platóról. Amikor visszaestek, a töltött puska elsült. Gazdája előrebukott, jobb füléből folyt a vér.

A teherautó hirtelen lefékezett. Mivel diák voltam s nemzetiszínű karszalagot viseltem, a többiek automatikusan követték utasításaimat. A csak párszáz méternyire levő Haynal klinikára vittük a fiút, azután folytattuk utunkat. Gyönyörű kordbársony zakómon jókora vérfolt éktelenkedett.

A nagykörúton jobbra kellett volna fordulnunk, de egy hosszú orosz tankoszlop közeledett abból az irányból. Így az Üllői úton mentünk tovább a Hungária körútig. Ott csak balra tudtunk fordulni. A Baross térhez közel, a HÉV megállónál nagy tömeg állta el az utunkat. Megtudtuk, hogy a Ruggyantaárugyár igazgatója megtagadta a munkások követelését, hogy állítsa le az üzemet a meghirdetett sztrájk idejére. A főbejáratnál megkérdeztem a portást, hol van a hangosbeszélő mikrofonja. Karszalagomra nézett és szótlanul a fülkében lévő kapcsolótáblára mutatott. A gyárat azonnal le kell állítani! Kétszer elismételtem, de a portás figyelmeztetett: – Tudják, ez nem olyan egyszerű, itt vegyi folyamatokat kell leállítani, amit nem lehet egyik percről a másikra megtenni. Ehhez idő kell.

Mivel eredeti úti célunkat, Budaörsöt nem sikerült elérnünk, máshonnan kellett fegyvert szereznünk. Mivel már tudtuk, hogy Kopácsi Sándor főkapitány meghagyta a rendőrőröknek, hogy ne fejtsenek ki ellenállást a felkelőkkel szemben, elmentünk a Baross téri rendőrségre. Úgy tűnt, hogy ott már számítottak ránk; a bejáratot őrző rendőr még segített is a fegyverek kihordásával. Azokat a téren ki is osztottuk, s az újonnan felfegyverzett emberek mindjárt fel is kapaszkodtak a teherautóra, ami a végén úgy megtelt, hogy nem maradt rajta hely, így gyalogosan folytattam utamat, vissza a belváros felé.

OKTÓBER 24, SZERDA

Éjjel 2 óra lehetett ezen a szerdán, október 24-én, s hirtelen eszembe jutott Ágnes. Bármilyen lehetetlen időpont is, úgy éreztem, fel kell keresnem és megnyugtatnom, hogy nem történt semmi bajom. Hosszú gyaloglás után értem oda, s a házat teljes sötétségben találtam. A kapu természetesen zárva volt. Mivel telefonálni nem mertem, egy levelet csúsztattam be a kapu alatt és tovább mentem.

Amikor elértem a Rákóczi út és Nagykörút sarkára, a keresztezésben ott hevert a frissen ledöntött Sztálin szobor hatalmas tömbje. Úgy látszik, akik ledöntötték, odáig vontatták a Városligetből és otthagyták. Egyszerre heves puskaropogást hallottam a Nemzeti Színház mögött lévő Szabad Nép székház felől. Lebuktam Sztálin bronzalakja mögé, ahol már ott lapult egy svájcisapkás, vékony fiatalember. Kezében kalapácsot tartott. – Ez az első alkalom, hogy Sztálin apánk végre tett is valamit értünk – jegyezte meg szárazon. Próbáltam egy darabot letörni emlékbe, amikor kitört a lövöldözés. A Szabad Nép székházban nagyszámú ávós csoport van, de a magyarok már elfoglalták a földszintet. Ez volt az első alkalom, hogy valaki úgy beszélt az ávósokról, mintha nem lennének magyarok. Én mindig hazaárulóknak és gazembereknek gondoltam őket, de nem idegeneknek.

Amikor utamat folytatni tudtam a Rádió felé, a Múzeum körúton szovjet tankokat láttam közeledni. Az első tank toronyajtaja nyitva volt, egy tiszt feje volt látható a nyílásban. Az utcán senki, az emberek a kapualjakba húzódva figyelték, mi történik. – Ne mutassa a puskáját! – kiáltott felém valaki, amikor én is beugrottam egy kapu alá. Miután a tankok eldübörögtek mellettünk, tovább folytattam utamat az egyetem felé. Hajnali öt óra lehetett, amikor a Szabadság hídon átmenve a Gellért térre értem, ahol különös látvány fogadott.

A tér hemzsegett az emberektől, akik barikádot építettek. Mint a hangyák, úgy jöttek-mentek, mindenki cipelt valamit, ócska sodronyokat, székeket, minden lehető és lehetetlen tárgyat. Többen feszítővasakkal szedték fel az utcát borító macskaköveket, abból emelve barikádot a híd lejáratához. A cél az volt, hogy megakadályozzák, hogy az orosz tankok Pest felől át tudjanak jönni.

Mikor meglátták karszalagomat és vérfoltos zakómat, utat nyitottak nekem. Egy rendőr, aki legalább kétszer idősebb volt, megkérdezte: – Most mit csináljunk? – Kiszorítjuk őket a városból – válaszoltam gondolkodás nélkül.

A Móricz Zsigmond körtér felől három teherautó kanyarodott a térre. – Pestre megyünk segíteni az ottaniaknak! – szólt le az elsőről egy fiatalember. – Aki akar, szálljon fel!

Az emberek eldobálták a kezükben levő dolgokat és felugrottak az első teherautóra. Hirtelen elhatározással én is nekiindultam. Nekem a másodikon jutott hely.

A híd közepére érve megláttuk a pesti hídfőnél álló tankokat. Az első teherautót telitalálat érte, s nyomban kigyulladt. A mienk megpróbált visszafordulni, de egy oszlopba ütközött. A kialakult pánikban egymás hegyén-hátán menekültek az emberek a biztonságot nyújtó budai oldal felé. A három teherautó közül egy sem jutott át Pestre.

Reggel kilencre értem vissza az egyetemre. Nehéz volt elképzelni, hogy 24 órával korábban a kapuban igazoltattam a belépőket. Mintha évek teltek volna el azóta. Most minden kihalt volt, sehol egy lélek. Az aulában csak lépteim visszhangja hallatszott.

A DISZ irodához érve megláttam Danner Jancsit, géppisztollyal a vállán. Ő is ugyanolyan gyűrött és piszkos volt, mint én. – Úgy látszik, mi vagyunk az elsők – mondta. – Most jöttem a Corvin közből, ahol visszavertük az oroszokat. Jó pár tankot vesztettek.

– Úgy néz ki, hogy rajtunk kívül nincs itt senki – válaszoltam. – Nézzünk körül a katonai tanszéken.

Útközben észrevettem, hogy szandálom talpa kezd leválni. Jancsin bakancs volt, praktikus viselet, ami jellemző volt rá. Szegedi fiú volt, magas, sötétszőke hajjal és kékesszürke szemekkel. Jancsi komolyan vette az életet. Menyasszonyával, Gabival már ki volt tűzve az esküvőjük dátuma. Én egészen más természet voltam, aki az életben inkább a jelent élveztem s nem sokat törődtem a jövővel. Most már nem voltam olyan biztos, hogy nekem van igazam, kezdtem hinni, hogy a Jancsi-féléknek akár igazuk is lehet.

A katonai tanszék ablakai sötétek voltak, mozgásnak semmi jele. Beléptünk a nyitott főbejáraton. Jancsi benyitott Marián alezredes irodájába. Megszólalt egy hang: – Ki az?

Jancsi válaszolt: – Danner János és… – rám nézett és én folytattam: – Öcsi. Még mindig nem mertem igazi nevemet használni.

Az alezredes és két tisztje előtűnt az iroda sötétjéből, pisztolyaikat visszatéve tokjaikba.

– Kívülről nem lehetett látni, hogy van itt valaki – mondtam – Miért van itt olyan sötét?

– Négykézláb mentünk el az ablak alatt, hogy meg ne lássanak – válaszolt az egyik hadnagy.

Marián szemei vérvörösek voltak, szája széle rángatózott, amint hozzátette: – A tűntetés után visszajöttünk és azóta itt vagyunk. Bármelyik pillanatban jöhetnek értünk.

Próbáltunk lelket önteni beléjük. Elmondtuk, hogy a katonaság és a rendőrség velünk van. Beszéltünk az általános sztrájkról, a Rádiónál és a Kilián laktanyánál dúló harcokról, de nem sikerült.

– Ettek valamit? – kérdezte Jancsi. Csak a fejüket rázták, mire hoztunk a konyháról, amit találtunk, hideg kávét, kétnapos kenyeret s néhány almát. Mindannyian ettünk valamit, de a katonák hangulatát ez sem emelte. Továbbra is lebukva mentek el az ablak előtt, ha a szoba egyik sarkából a másikba mentek.

Az aggódó katonákról eszembe jutottak szüleim, ők is nagyon aggódhatnak miattam. Elhatároztam, hogy hazamegyek, hogy megnyugtassam őket.

Anyám húga, Duduke a Bartók Béla út 1 szám alatt lakott. A ház valamikor nagyanyám családjáé volt, de államosították. Nagyon elegáns épület volt. A márvánnyal borított lépcsőház olyan széles volt, hogy könnyen föl lehetett ott vinni egy zongorát is. Magas mennyezete, faragott kődíszei a millenniumi békeévek jólétét tükrözték. A lépcsőt mahagóni karfa és díszes vasrács szegélyezte. Az emeleti fordulók olyan finoman íveltek voltak, hogy a negyedik emeletről megállás nélkül a földszintig lehetett csúszni a karfán. Ezt gyermekkoromban nagyon sokszor kipróbáltam.

Csöngetésemre Feri bácsi nyitott ajtót. Az előszoba félhomályában is ijesztő látványt nyújthattam, mert láthatóan visszahőkölt, amikor meglátott. Az előszoba tele volt Feri bácsi vadásztrófeáival: agancsok, szarvak és agyarak, tülkök és vadászkések borították a falakat. Fiatal korában nagyvadakra vadászott a Kárpátokban, rókára Erdélyben, fogolyra az adriai részeken anélkül, hogy külföldre kellett volna utaznia; most útlevélért kellene folyamodnia, ha szülővárosába, Kassára akarna menni. Mostanában legnagyobb gondja az volt, hogy reggelente megkeresse műfogsorát.

Az előszobában letettem a puskát és a vérfoltos zakómat. Mikor beléptünk a nappaliba, Duduke éppen kisfiát pelenkázta. Ez lett volna a harmadik gyermeke, ha nem hal meg egy újszülöttje az ostrom alatt, mivel nem volt teje. Emlékszem, ahogy Péterrel megpróbáltunk tejet lopni az oroszoktól, akik elhajtották a teheneinket.

Mint mindenhol azokban a napokban, Dudukééknél is egész nap szólt a rádió. Most éppen azt jelentették be, hogy délután 2 óráig meghosszabbították a határidőt, amíg büntetlenül le lehet tenni a fegyvert. A távolból, Pest irányából lövöldözés hallatszott. Nem tudtam, mitévő legyek. Egyszer csak Duduke eltűnt és pár perccel később megjelent apám nővére, aki szintén a házban lakott. Nem mondta, honnan tudja, hogy ott vagyok, de hozott nekem abból a házi kolbászból, amiről tudta, hogy a kedvencem. Most kissé furcsa íze volt, de éhes is voltam, meg visszautasítani sem mertem, így jót lakmároztam belőle. Közben irtózatos álmosság fogott el. Csak később tudtam meg, hogy nagynéném férje, Tivadar bácsi, aki orvos volt, altatót injekciózott a kolbászba.

Késő délután volt, mikor felébredtem. Rettenetesen fájt a fejem és szinte forgott velem a világ. Mikor felvettem a zakómat, volt valami hiányérzetem, hogy még valami hiányzik, de nem láttam semmit, ami az enyém lenne, hát elindultam.

Hazafelé láttam, hogy a kijárási tilalom eredménytelen volt. A fontosabb csomópontoknál mindenütt orosz tankok álltak, de a város többi részét a felkelők ellenőrizték. Az ÁVÓ ellenállása alábbhagyott, de helyenként még hallani lehetett lövöldözést. Az általános sztrájk már tartott.

Útközben megálltam Ágnesék házánál, de nem találtam otthon őket. A házmester szerint valószínűleg visszamentek a Balatonra.

Sötétedés után érkeztem haza Kerepesre. Mint mindig, Bukucs most is magánkívül volt örömében, mikor meglátott. A család együtt volt a konyhában, a Szabad Európa rádiót hallgatták. Mindenki megrohant a kérdéseivel, alig győztem válaszolni.

Órákkal később Aptyi berekesztette a családi gyűlést. Mikor bementünk a konyhából, hozzám fordult: – Ne felejtsd el, hogy egyedül vagyunk. Mi csak veszíthetünk, és én nem akarlak elveszíteni.