Eleink tudták, anyanyelvünk tudásával még nem lesz valaki automatikusan magyarrá

Hivatalos történelemkönyveink hiába hirdetik mindmáig, hogy a magyarrá váláshoz mindig is elegendő volt anyanyelvünk tudása, az általa való kommunikáció, eleink alighanem bölcsebbnek bizonyultak, hiszen, élükön Széchenyi Istvánnal, tudták, anyanyelvünk tudásával még nem lesz valaki automatikusan magyarrá, mivel „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még”.

A „legnagyobb magyar” iménti soraival valóban fején találta a szöget, hiszen az asszimiláció
– amely Szabó István történész műve (A magyarság életrajza, 1941) mérvadó meghatározása szerint „hasonulás egy másik népiséghez, felszívódás egy másik népbe az örökölt vagy eredetileg nyert saját népiség elvesztésével” – csak akkor valósul meg, ha az a másik azonosságtudatának, identitásának maradéktalan átvételét jelenti, különben nem egyéb, mint mimikri, amely által (ahogyan a tizenkilencedik század elején fogalmazott Révai Miklós nyelvész) például csak a „fogadott” vagy „csinált” magyarok száma növelhető.

Ennek bizonysága, hogy 1879-ben államunk hiába tette kötelezővé anyanyelvünknek a nem magyar tannyelvű népiskolákban történő tanítását, 1907-ben pedig ott is, ahol a növendékek száma eléri a húszat vagy a növendékek ugyanennyi százalékát, mégsem sok eredményt ért el, hiszen például 1890-ben hazánk nem magyar ajkú lakosságának mindössze 13,8 százaléka beszélt magyarul, s 1910-ben is csak 22,5 százaléka (persze az idegen nemzetiségek évtizedeken át ellenünk külföldön uszító agitátorai az iménti rendelkezéseket az erőszakos elmagyarosítás elrettentő eszközeiként állították a világ elé, holott azokat legtöbbször nem is alkalmazták), bizonyságául Széchenyi és Révai felismerése helyességének.

Így értjük meg Tompa Mihály verse (A gólyához, 1850) igazát, azt, hogy bizony „szívet cseréljen az, ki hazát cserél”, vagyis a népiség nem tévesztendő össze a nyelviséggel, ugyanis az előbbihez tartozás alapfeltétele a befogadó nemzet lelkiségével való maximális azonosulás, más szóval az előbbi a test, az utóbbi a rajta lévő ruha, amint ezt mellesleg a kettőt leginkább meg nem különböztetők körében autentikusnak tekintett Újvári Péter „Magyar Zsidó Lexikon”-a is elismerte, tudván, „zsidó irodalom mindazoknak az írásműveknek a foglalatja, melyeket zsidók írtak zsidó szellemben: nem határozhat e tekintetben a nyelv” .

Nem bizony, hiszen az a bizonyos madáchi „csak egy i-betűnyi” különbség valójában világokat választ el egymástól, különíti el az etnoszt az ethosztól, a népiséget a nyelviségtől, amint ezt Újvárinál is határozottabban meghagyta könyvében (Think Jewish (A zsidó gondolkodásmód), 1979) Zalman I. Posner, mondván, „beszélhetsz magyarul, de gondolkozz zsidóként!”, elvégre (ahogyan Istóczy Győző már az 1870-es években kifejtette) „ne mondja nekünk senki, hogy a Talmudot legföljebb csak az ortodox zsidók ismerik: ha nem tanulta volna is azt sok zsidó, annak tanai már vérükben vannak, mert a Talmud a zsidó lelkületnek csak fényképe, s ha a fényképet megsemmisítjük is, a lefényképezett alak azért megmarad”.

Megmarad, olyannyira, hogy mára mindennapos valósággá vált a „Tarnopolból indult el…” című regényéért halálba hajszolt Dövényi Nagy Lajosnak a címbeli várost Budapestre, a kaftánt szmokingra, a rongyszedést bankárságra cserélő alakja, a Brandstein Judából lett Balassa Jenő magatartása, aki fővárosunkba érkezve kísérőjéről legelőször azt kérdezte, hol találja a börzét, majd azt hallva, hogy a kormányzat a közeljövőben korlátozni kívánja övéit hatalmukban, nevetve mondja magában, hogy nem fontos, melyik országban él, csak lehetőségei legyenek: „Svájc? Hát Svájc... Vagy Franciaország. Vagy Amerika. Valutakülönbség – a pénz neve más, más dallamra kell felállnia az embernek és levett kalappal végighallgatni, mit énekelnek lelkesen, megtanulni pár szót, amivel az üzleti életben képes megértetni magát, s ezzel kész.”

Szóval száz szónak is egy a vége: hivatalos történelemkönyveink hiába hirdetik mindmáig, hogy a magyarrá váláshoz mindig is elegendő volt anyanyelvünk tudása, az általa való kommunikáció, eleink alighanem bölcsebbnek bizonyultak, hiszen, élükön Széchenyi Istvánnal, tudták, anyanyelvünk tudásával még nem lesz valaki automatikusan magyarrá, mivel „a szólás még korántsem érzés, a nyelvnek pergése korántsem dobogása még a szívnek és ekképp a magyarul beszélő korántsem magyar még”.