Gyurta Dani bűne

Gyurta Dánielért egy ország izgult tegnap este. Sőt, egy egész nemzet határokon innen és túl is. A média is kivette a részét a hangulat fokozásából, a döntő előtti napon egymást váltották a képernyőn a barátok, családtagok, régi és jelenlegi sporttársak. Még a vele egy helyen edző gyerekek is elmondták, mennyire nagy megtiszteltetés nekik egy medencében úszni Danival, és mennyire szorítanak érte. És ez így volt normális.

Azokon a csatornákon, ahol B kategóriás celebribancok mellműtéteit és Győzike legfrissebb adócsalásait élőben közvetítik, végre egy valóban értékes magyar ember volt a téma.

Aztán Gyurta, ahogy kell, megnyerte az aranyat, csak úgy mellesleg úszott egy könnyű világcsúcsot - és másnaptól elkezdett rá ömleni a mocsok. A Népszabadság veterán epehányógépe, Aczél Endre sietett leszögezni, hogy, ha még 10 métert kellett volna úszni, az angol fiú nyer, és nem Dani. Gyurcsány virtuális cipőpucolója, Gréczy Zsolt azon akadt ki, hogy Czene Attilának államtitkárként volt pofája élő adásban szurkolni ifjú sporttársáért. A legizzadságszagúbb dumát az indexes Sportgézán Magyari Péter szenvedte ki magából, aki a következő, a Rézkilincs borozóban is vérciki kocsmai bölcsességgel hozakodott elő: "Kétségtelen, hogy Gyurta Dániel most nagyon nagy szám, mindenki vele foglalkozik, ebben gondolom szerepe van a világcsúcsnak is, ami az eredményjelzőn szerepelt. De ezzel együtt ne felejtsük el, hogy sok szorgalmas ember van még ebben az országban, akik esetleg ugyanígy tudnának örülni annak, ha velük is foglalkoznának a közvéleményben."

Most ellőhetnénk a közismert gigaközhelyet a "magyar ember irigységéről". Csakhogy a fent nevezett arcoknak egyrészt annyi közük van a magyarsághoz, mint nekem az úszáshoz. Megfordultam már párszor medencében, nem is fúlok bele, ha nagyon igyekszem, de az már az első két tempó után kiderült, hogy nem lesz belőlem olimpiai bajnok. Ők is feltűnnek néha itt köztünk a nagy magyar medencében, hamar kiderült, hogy nem sok keresnivalójuk van köztünk, úgyhogy azóta csak néha ugranak be, hogy jól belepisáljanak.

Másrészt: a történet még csak nem is erről szól igazán. Sokkal inkább arról, hogy Gyurta Dánielnek van egy megbocsáthatatlan bűne: szereti a nemzetét. És ezt még van képe azzal is súlyosbítani, hogy e szörnyű vétkét nem is titkolja. Győzelme után azt nyilatkozta, hogy 15 millió magyart vitt végig azon a kétszáz méteren, s a hírek szerint a döntőre Fankadeli egyik számával készült fel lelkileg.

Hát, ezért durrant el a balliberális médiatrollok borsónyi agya, ezért pukkant ki a nyomorult lelkük mélyén rejtegetett gennygóc, amit most jól rá is okádnak egy fiatal, végtelenül szerény, alázatos, zseniális sportolóra. Mert ezekben a beteg fejekben soha nincs fegyverszünet, a gyűlölet szorgos kis csatornamunkásai ilyenkor is lankadatlanul lapátolják ránk a saját mocskukat.

Azt még csak-csak megbocsájtják, ha valakinek a melegítőjén magyar címer van - de, ha alatta magyar szív is dobog, azt már nem. Soha ne felejtsük el, mint mondtak ugyanezek a figurák tíz esztendeje: Egerszegi Krisztina a jobboldal melletti kiállása után "már csak a fél ország Egérkéje". Szar lehet nekik a másik feléhez tartozni...

Balogh Gábor, Jobbegyenes