Az a történet, amely e város nevéhez fűződik, arról szól, – mint szörnyű sajtóhír, amely bejárta az egész világot, – hogy Asztrahán hóval födött mezején hazafelé igyekezett egy lovasszán. Rajta utazott az apa, az anya és egy pólyás kisbaba. Ezzel kezdődött a borzasztó tragédia…
Légitársaságok útvonal-információit Oroszország dél-európai részén elfekvő nagyváros Asztrahán repülőterén kaphatja meg a Volgográdba igyekvő a több száz kilométeres, igen egyhangúnak mondható útvonalon.
Legnagyobb csapásnál, amely csak lesújthat egy emberre, legsúlyosabb akár betegségben a szenvedés is, amely éveken át ágyhoz kötöz, sokkal szomorúbb következményeivel arról szól, ha valaki „meg akarja tartani az ő életét” (Máté 16:25), másképpen kifejezve, ha valaki ezen a mulandó, romlandó, bűnös világon csüng, ennek él, ezért él, oda is szenteli neki szívét, lelkét, verítékét. Még mivel kell számolnia? Az a történet, amely e város nevéhez fűződik, arról szól, – mint szörnyű sajtóhír, amely bejárta az egész világot, – hogy Asztrahán hóval födött mezején hazafelé igyekezett egy lovasszán. Rajta utazott az apa, az anya és egy pólyás kisbaba. Ezzel kezdődött a borzasztó tragédia…
Útközben éhes farkasok támadták meg őket s hiábavaló volt a bőszült lovak fékevesztett, őrült vágtatása, a halálos veszély fokozódott és elkerülhetetlenné vált. Az apa ekkor, hogy „megtartsa a maga életét”, kidobta a pólyás gyermeket az útra, – azt remélve, arra gondolva, hogy az éhes, megveszett farkasok figyelmét majd eltereli önmagáról…
Csakhogy a farkasok nem vették észre a fehér pólyába takart gyermeket, és a szörnyű, rémes hajsza után, – talán már a falu közelében, – a vadak mégis elérték áldozataikat s széjjeltépték, felfalták őket. Majd a falubeliek az út puha haván arcra hullva, – megtalálták a gyermeket…
Igen nagy feladat ehhez a megrázó történethez hozzászólni. És nem lehet, vagy talán nem is szabad a szóban forgó vitában részt nem venni, észrevételeinket meg nem tenni, vagy véleményünket elhallgatni. A történet üzenete szervesen hozzátartozik a magán, közösségi életünk megnyilvánulásaihoz. Borzasztó, hogy mi történhetett és mi történhet az emberekkel. Oly annyira begdöbbentő, hogy egyszerűen úgy érezzük rólunk illetve, rólam van szó. Ha megkérdez, mert meg fog kérdezni az első osztályba eindult Anna Bíborka unokám, mit válaszolok? És ha megkérdezi az óvónőt a mégkisebb Tímea, mit felel a pedagógia? De mit az érettségizett, egyetemet is végzett, családalapítás előtt álló…? Mert itt nincsen helye az óvatosságnak! Csak legfennebb nem vesszük, nem akarjuk észre venni, de mi is naponta ilyen súlyos dolgokban döntünk.
Asztrahán, nemcsak egyfajta divatos puha anyag, szőrme, amely öltözéknek igen alkalmas, hanem a nagy légi társas utasok kérdése, akik a születés és a halál, a bölcső és a koporsó és még pontosabban: – „akik két Miatyánk között élünk” – mint szülők, nevelő pedagógusok, hívő és hitetlen emberek: mivel érvelünk? Nem lesz elegendő sem a „kalapács-filozófia”, sem pedig a „műtrágyaelmélet”. De még az is előfordulhat, hogy örömtelen havas télben elhagyott, felnőttekké váltak kérdezik az „apukákat”. Hallani, szüntelen a megkeseredett verses megfogalmazást: ”Kezemben tartok egy hervadt rózsaszálat és benne látom egész ifjú életem.” Vagy talán jobb megoldás, ha jönnek a farkasok?
A csapás és a szenvedés nagyon üdvös is lehet, különösen, ha valaki, mint szerette édes gyermek fogadja azokat a jó Atyától. Közömbös, tunya lelkünket felrázza a halál álmából. Kevélyeket, gőgösöket, önhitteket megalázza, hogy azután felmagasztaltathassanak. Hívő, alázatos lelkeket pedig arra indít a szenvedés, hogy még mélyebb, igazabb bizalommal simuljanak az Atya kebelére. Így, ami látszólag veszteség a szenvedésben, az igazi nagy nyereség lehet a valóságban. Aki pedig retteg a Krisztus szerint való élet önmegtagadásaitól, az a látszólagos nyereségeket drágán fizeti meg: elveszíti az életét, az igazit, az örök életet, melyet nem ért rá keresni és nem vágyott megtalálni. Ez pedig a keresztyén tanítás.
Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy a megpróbáltatás negyven éve alatt, – ha kidobtak is: arcra hullva, leborulva megmaradtunk, még nincsen végünk…
Merünk-e kérdezni, – nem másokat! Mi lesz velem, ha a tengerek vízébe fulladozó fekete gyermekek hangja erősebb lesz, mint a hullámok zaja?
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
