Lehetséges, hogy már késő, de előfordulhat nincsen porlepte kötetben se meg a viselkedésünket – világrészekben, felszabdalt európaiságban – szabályzó könyv, amely a társadalmi érintkezésben való külső magatartást írná elő, és amely minősít minden embert, de különösen a társadalmi, politikai közélet szellemi vezetőit, irányítóit. Az akkori szlovák államelnök családjában, dolgozószobájában, Isten ments kulturáltságában, érzéstárában, netalán szívében, amelyet idegen szóval „modornak” neveznek bizonyára nincsen. Ez van, illetve volt két szomszédos ország, illetve annak vezetői között. Idővel szélesedik, tágul a kérdéskör, mint lenni szokott… Minket már akkor kezdett izgatni, s csak a Krisztus győzött bennünk, hogy székelyként nem kértünk szót – határügyben.
Uniós viselkedési szabályokat sem akkor, sem később; sem kérni, sem kapni nem lehet. Az, hogy Kelet vagy Nyugat szerezzen érvényt a valósággal megegyező voltából adódó hatály értékének egy kilátásba helyezett eszmei, csatározásban a változatlan magatartással összefüggésben, nevetséges és már túlságosan elhúzódó „tengeri kígyó” lett volna. Talán-talán, csak jó lett volna! Abban márpedig értsünk egyet, mi magyarok, kik lakozunk Kárpát-medencében, Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján, Délvidéken, Muravidékén, Burgenlandban, – hogy az Európai Tanácsot ne lehessen leminősíteni, lefokozni, vagy javító intézetté degradálni. Tanulja meg mindenki, hogy a jó modor ember-gépnél oly motor, amely által halad vagy lemarad! Nem mindenki európai, aki Európában lakozik, tartózkodik.
Csupán egy vesztese volt az akkori magas rangú magyar államfő Sólyom László szlovákiai „látogatásának”. Ez az egy vesztes Ficó József, aki a történelemben testvérnéppé vált azonos nemzeti dicsőséggel megáldott, majd közösen is igen sokat szenvedett szlovákokat taszította a szégyen és gyalázat vermébe. Márpedig, aki másnak vermet ás, az sírásó! A komoly és a nevetséges dolgok között csak egy lépés van. Az egy lépés a határ!
Illemkódex és az illemszabályok összessége csak a bevezetője annak, amit a történészhez illő komolysággal üzen a Rend, mert a vitatkozásnak – tapasztalat szerint – ritkán jó a vége és nem mindig az a győztes, akié az utolsó lépés. Politikába való beleszólás nélkül valljuk, hogy az úgynevezett „incidenseknek” majdnem mindig politikai következményei voltak. A nemzeti talpra állás előfeltétele, hogy sajátos kultúrájának fölényével győzzön a magyar. A határnál méltósággal mérlegelt egy úr, – mintha megnyugtatni akarna – gesztusával tudatja: a határnak is van határa! Sapienti sat.
Az egész Európát, Kárpát-medencét pusztító veszéllyel fenyegető tömeges „népvándorlás” hallatlan gondot okoz az Uniónak társadalmi felelősség feladatának vállalásával. Rövidesen beigazolódik, hogy a Haza védelme: a tiszta ész logikája. A székelyek, a „kései avarok és a korai magyarok”, akik a magyar népből származnak és a határőri szolgálatukban alakult ki a sajátos katonai, bíráskodási, gazdasági és igazgatási érzékük a vendéglátó szeretetük dacára (akármilyen kedves vendég, három napig untig elég) úgy vélik: „elgondolkodtató, hogy ezek a bevándorlók, akik népük legcsóróbbjainak legcsóróbbjai, miként képesek finanszírozni az európai utazásuk költségeit, (sok esetben családostól) ami személyenként tetemes összegre is rúghat. Arra bizonyára mérget vehetünk, hogy nem saját pénzből. Így viszont adódik a kérdés, kinek, milyen globális erőknek áll érdekében Európára szabadítani ezeket az embereket? Netovább milyen célzattal teszik mindezt? Talán az EU ledöntése a céljuk? Netán a kereszténység elsöprése? Esetleg egy új világháború kirobbantása?
Most ne, ne kérdezzük se Gyurcsány Ferencet, se Ficó Józsefet… De még a román hatóságot se faggassuk a bevonulók zászlói felől…
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
