„Fasiszta!” Túlontúl sokan megkapták és megkapják e szitokszónak szánt szót. Most, amikor Mussolini halálára emlékezünk, illő, hogy ezúttal is tiszta vizet öntsünk a pohárba. Lássuk hát az olasz fasizmusról az érem másik oldalát!

Induljunk ki ennek során először is abból a tényből, hogy nálunk a két világháború között Benito Mussolini személyének és politikájának meglehetősen komoly erkölcsi támogatottsága volt. És korántsem csak a revíziós törekvéseink olasz kormánypolitika általi támogatottsága miatt. A fasizmus oktatás- és szociálpolitikáját egyfajta csodaként értelmezték vezető politikai-gazdasági berkeinkben. Éppen ezért az akkori magyar sajtó igyekezett minél objektívebben informálni a fasiszta mozgalom mibenlétéről és eredményeiről.

Itt van erre példaként mindjárt a Tormay Cécile égisze alatt létrejött Magyar Irodalmi Társaság által 1927-ben megjelent Napkelet Lexikona, amely a kifejezést ismertetve először is leszögezte, hogy az alapszó, a fasces, valójában nem más, mint „piros szalagokkal (fasciae) összekötött vesszőnyalábok beléjük dugott bárddal, amely a város területén rendesen kivétetett. A római impérium jelvényei. A magistratus előtt lictorok vitték. Róluk nevezik el magukat mai nap az olasz fascisták, kik szintén használják a fasces-t.”

Ennyit a szó valódi eredetéről, ami pedig a belőle képzett fogalmat illeti, megtudjuk belőle, hogy az nem más, mint a „világháború után Mussolini Benito vezetése alatt Wilson-féle jelszavak alapján keletkezett olasz párt. A kommunisták és szocialisták elleni viták folyamán mind határozottabb nacionalista irányt vett föl, tagjait katonailag szervezte ágyúkkal, géppuskákkal. A parlamentben a többségi párthoz csatlakoztak. 1922. október 24-i nápolyi kongresszusuk a főhatalom átvételét határozta el. Viktor Emánuel király ekkor Mussolinit nevezte ki miniszterelnökké. Főbb alkotásaik a fascista tanács elnökétől közvetlenül függő nemzeti fascista milicia, választói reform, mely erős parlamenti többség képződését biztosítja, rokonok közt az örökösödési illeték eltörlése. Ellenségei a szabadkőművességnek. Egyenruhájuk a fekete ing, ezért „feketeingesek”. A fascizmus érdeme, hogy Olaszország kikerülte a bolsevizmust.”

Ha pedig további részletekre vagyunk kíváncsiak arra vonatkozólag, hogy valaha mégis miért rokonszenveztek annyira az e szóval megjelölt világnézettel s mozgalommal, nem árt fellapoznunk a két világháború közötti magyar könyvkiadás mellesleg jobbközép szárnyát képviselt, gróf Bethlen István miniszterelnök és Szekfű Gyula történész által jegyzett folyóirat, a „Magyar Szemle” különkiadásában megjelent „Kincsestár” című könyvsorozat 10. kötetét, Villani Lajos Lajos báróét (A mai Olaszország, 1935). Ez rámutat mindenekelőtt arra, hogy a baloldali ideológiákkal szöges ellentétben a fasizmus nem eleve romboló, így a múltból megőrzi mindazt, ami számára is érték.

Megőrzi bizony, mindenekelőtt a vallást, különösképpen azok legtökéletesebbikét, a katolicizmust, amelynek jeleként „a feszület újra elfoglalja helyét” iskoláiban, melyekben „kötelezővé válik a vallásoktatás”, s ennek révén az élet, a munka értelme is más lesz, mint az addigi liberális érában volt, ugyanis

„a fasiszta államban minden ember egyben megrestesíti a nemzet, a haza fogalmait és azt a magasabb gondolatot, amely egyéneket és nemzedékeket a közös múlt és a közös történelmi küldetés erejével összeforraszt. Meg kell hogy szűnjék tehát a kellemes és könnyű élet ösztönszerű keresése, helyet adva egy új felfogásnak, amely elvonatkoztatva az életet a tér és idő határaitól, az embert oly magasabb célok szolgálatába állítja, amelyek életének emelkedettebb tartalmat adnak és egyben arra kötelezik, hogy a magasabb célokért bármikor saját magát is feláldozza. A fasizmus minden embertől komoly munkát követel, elveti a henyélő és úgynevezett kellemes életet. Az életet harcnak fogja fel; harcot lát a munkában is. De nem retten vissza a fegyveres harctól sem akkor, ha az csak lemondás avagy megalázkodás árán volna elkerülhető.”

A „dolce vita” hamis ideájával leszámoló fasizmus szindikátusokat betetőző állami szervei, a társadalom rétegeit békéltető, azoknak tanácsokat adó, tagjait szabályozó és irányító korporációk ezért mozgósíthatták az olaszság apraját-nagyját. Huszonkét korporációt állítottak fel ilyen alapon, éspedig a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi munkát igénylő termési folyamatokéit (1. gabona és termékei, 2. főzelékfélék, gyümölcs, virág és termékeik, 3. szőlő, bor, szesz, 4. olaj, 5. cukor, 6. állattenyésztés, halászat és termékeik, 7. fa, 8. szövött-fonott cikkek (textíliák), 9. fém- és gépipar, 11. ruházkodási cikkek, 12. üveg és kerámia, 13. vegyi ipar, 14. papír- és nyomdaipar, 15. bányászat, kőfejtés, 16. víz, gáz, villamosság) és a szolgáltatásokéit (17. szabad foglalkozások és művészet, 18. szárazföldi közlekedés és szállítások, 19. tengeri és légi közlekedés és szállítások, 20. szálloda- és vendéglősipar, 21. hitel és biztosítás, 22. szórakozás: színház, film, sport).

Meglehetősen messzire vezetne, ha most az ilyetén valóban rendpárti fasizmusnak az élet úgyszólván minden területén aratott gyakorlati győzelmeit számításba kívánnánk venni. Hármat azonban közülük különösen is ki kell emelnünk. Először is a vallásosság nemzetfenntartó szerepvállalásáért tett legfőbb lépését, Rómával, a Vatikánnal való viszonya pozitív (oly sokak részéről ma már egyáltalán nem, vagy ami még rosszabb, félreismert) rendezését.

Amint Villani rámutat, maga Mussolini már 1921-ben kimondta: „Mi nem perzselünk fel templomokat, nem harcolunk a vallás ellen, nem követeljük a válás kimondását. A katolikus vallásban mi római hagyományt látunk; a Vatikán urát az egyedüli egyetemes nagy Gondolat megtestesítőjét tartjuk. Mi a katolikus eszmék sikereiben Róma sikereit látjuk.” Ezért, hogy hatalomra kerülésével „a fascio első rendelkezései közé” került „a feszület visszahelyezése az iskolákba és a kötelező vallásoktatás bevezetése”. Mindennek betetőzése volt XI. Piusz pápa és Mussolini közös békeszerződése, a Lateráni Egyezmény 1929-ben (anyanyelvünkön legrészletesebb ismertetése Polzovics Iván művében (A lateráni szerződés. A Szentszék nemzetközi jogi helyzete, 1934, Szent István Könyvek 114.) olvasható), amely három részre oszlott: 1. politikai szerződésre, 2. pénzügyi egyezményre és 3. konkordátumra:

„A politikai szerződés megszünteti azt a felemás helyzetet, melyez az 1871. évi úgynevezett garanciatörvény teremtett, amidőn szuverenitást biztosított a Szentatyának, akit ugyanakkor megfosztott állama egész területétől és alattvalóitól. Az egyház feje újra tényleges állami szuverenitást nyer az Örök Város egy elhatárolt része felett, amely már eddig is birtokában volt. A Szentszék viszont elismeri az Olasz Királyságot Róma székhellyel és felveszi vele a diplomáciai kapcsolatot. Az új pápai állam elevezése azonban már nem a régebbi Egyházállam, hanem az új helyzetnek megfelelő Città del Vaticano, Vatikán város. Tulajdonképpen csak jelképe az egyház hatalmának, melynek határai nincsenek, mert az egész világra kiterjed.

A pénzügyi egyezmény értelmében Olaszország minden előbbi követelés törlése mellett egyszer és mindenkorra 750 millió lírát készpénzben és egymilliárd lírát állami kötvényekben fizet a Szentszéknek.

A konkordátum, melyet a bensőséges barátság és megértés szelleme hat át, az olasz állam fontos engedményét tartalmazza. Érvényesnek ismeri el az állam törvényei szempontjából is az egyházi házasságot. Az új helyzetnek megfelelően módosul természetesen az olasz magánjog is.”

Másodszor, amit kiemelünk, a fasiszta ideológiának nemzeti nevelés államformáló erejébe vetett hite. A néhai olasz vezér ugyanis beszédeiben számtalanszor elmondta, hogy a pedagógus nem utolsó napszámosa Itália életének:

„A tanító éppoly bizalmi szerepet tölt be a nemzeti életben, mint a katonatiszt vagy a főbb tisztviselő. A tanító, aki alakítja a lelkeket és egyéniségeket, s aki az emberekből hősöket vagy gyávákat tud alkotni, igen fontos szerepet tölt be a nemzet életében. Éppen ezért a tanítóságnak az állam szerves alkotó elemének kell lennie és nem különálló csoportoknak vagy szövetségnek.”

Így fogalmazott a római képviselőházban, 1925-ben. S hozzátette azt is, hogy minden iskolának mindenekfelett jellem- és erkölcsképzőnek kell lennie. S nem lehet egymásnak ellentmondó nevelési elképzeléseknek helyet adni bennük. Olyan tanítást kell adniuk minden szinten, hogy az elkísérje tanulóit a gyermekkortól az érett ifjú korig. S különösen is istápolandók az egyetemek, melyek „a népek fejlődésében szilárd és dicsőségteljes alapzatokat jelentenek”, olyannyira, hogy például „ha Németország ellent tudott állani a bolsevizmus hatásának, azt elsősorban az erős német egyetemi hagyományoknak köszönhette”.

Végül a harmadik, amit nyomatékosítanunk kell az olasz fasizmus működésében, a szabadkőművességgel és a hozzá társuló egyéb titkos társaságokkal való könyörtelen leszámolás. Hiszen az európai szabadkőműves mozgalom államot és társadalmat felforgató, sőt vallást és egyházat valósággal üldöző képviselői leginkább francia, osztrák, magyar és olasz páholyokba tömörültek. Nem véletlen, hogy igen hamar leszámolt velük Mussolini. Ennek bizonyságaként 1925. május 16-án az olasz képviselőházban a titkos társaságok ellen hozandó törvényjavaslat vitája alkalmából szóról szóra ezeket mondta (szövege nálunk eredendően az alábbi kiadványban található: Mussolini válogatott beszédei 1922-1925. Fordította gróf Zichy Rafaelné Pallavicini Edina. Budapest, 1927. Magyar Irodalmi Társaság.):

»Mint ezen törvényjavaslat előterjesztője, Rocco kollégámnak fényes szónoklata után, csupán rövid kijelentésekre fogok szorítkozni. Általában helyeslem, hogy a Ház pontosan megvitatja az eléje terjesztett javaslatokat s ezt annak jeléül veszem, hogy e javaslatok lelkiismeretbeli szükségből fakadnak.

Azok Önök közül, akik csak némileg is tájékoztatva vannak az utolsó 15 évnek politikai történetében, abban a tényben, hogy ezt a törvényjavaslatot beterjesztem, életem következetességének újabb bizonyítékát fogják találni. Mikor én az olasz szocialista párt keretén belül működtem – 15 év előtti időkről beszélek –, elsőrendű politikai tapasztalatokat volt alkalmam szerezni, amelyeknek később nagyon nagy hasznát vettem. Már akkor is nem nagyon hittem a demokráciában, liberalizmusban és az örök elvekben. Már akkor is azt vallottam, hogy a toll erős fegyver, de a kard, amely az adott pillanatban szétvágja a csomókat, jobb fegyver. Megborzongattam az akkori íróasztal-szocialisták hátát, kik a maiak is, mikor egy felkelés szükségét hangoztattam, amely a munkástömegekben a tragédia érzését keltse. Ez volt az utolsó fiatalos fellobbanása az olasz szocialista pártnak. Azóta nem emelkedett többé fel. A háború után pillanatnyilag elefántiázisba esett, de ez nem volt fiziológiai fejlődés, hanem társadalompatológikus tünemény volt.

Már akkor kezdtem észrevenni, hogy a szabadkőművesség bizonyos befolyást gyakorol a szocializmusra. Megtörtént, hogy a parlamenti csoportok bizonyos magatartása, az újságoknak és bizonyos csoportoknak magatartása a páholyokban, kötött paktumoknak eredményei voltak.

Eme földalatti szervezetnek olyan óriási hatalma volt, hogy az ankonai kongresszus elhatározta, hogy napirendre veszi a szabadkőművesség kérdését. Köztem és a felejthetetlen Raimondo közt úgynevezett szónoki párbaj keletkezett és a szocialista párt majdnem egyhangúan kijelentette az összeférhetetlenséget a szabadkőművesség és a párt között.

Azután következett a háború. A szabadkőművesség is némileg megtépázva jött ki a háborúból, mint mindazok a szervek, amelyek nemzetközi bázison épültek fel. És az elmúlt hónapokban, mióta kormányon vagyok, újabb tapasztalatokat szereztem és megállapítottam, hogy a szabadkőművesség szétszórta az ő embereit mindazon pontokra, amelyeket a nemzet idegzetének, gócpontjainak nevezhetnék. Hajmeresztő tény, hogy a legmagasabb rangú tisztviselők közt is vannak olyanok, akik felkeresik a páholyokat, informálják őket és tőlük parancsokat fogadnak el.

Kétségtelen, hogy az államnak legkényesebb intézményei, mint azok, amelyek az igazságot szolgálják, azok, amelyek az új nemzedék nevelésére vannak hivatva és azok, amelyek a fegyveres erőt képezik, melyeknek minden percben készen kell lennie a haza védelmére, úgy a múltban, mint a jelenben is váltakozó mértékben a szabadkőművesség befolyása alatt álltak és állanak. Ez megengedhetetlen, ennek véget kell vetnünk.

Azt hiszem, hogy ezáltal a törvény által a szabadkőművesség, amelyet már egyszer alkalmam volt spanyolfalnak nevezni, és amely nem az a nagy hegy, aminek messziről látva gondoljuk, de inkább üres hólyag, melyet adott alkalommal fel kell fakasztanunk, be fogja bizonyítani, hogy voltaképpen micsoda: avult intézmény, amelynek már nincsen semmiféle létjogosultsága a mi századunkban.

Azután Uraim! Van még egy sokkal erősebb érv az én paraszt észjárásom számára, melyre büszke vagyok, és ez a következő: Kötelességünk barátainkkal a lehető legtöbb jót tenni és ellenségeinkkel a lehető legtöbb rosszat. Ez az el nem az első vagy utolsó óra fascistáitól ered, hanem Sokratestől. Ám mivel a szabadkőművesség ellenünk küzdött, bennünket nyugtalanított, meghasonlást akart köztünk szítani, és meg akarta bénítani egységünket – egy pár városban sikerült is, a megszokottnál butább ellenzékieskedést szítania –, mivel a szabadkőművesség a föld alatti vizekből táplálkozik, ha más okunk nem volna is rá, teljes és szent kötelességet gyakorolunk, amikor ellene védekezünk és megtámadjuk, mert, amint Önök erre tanítottak, gyakran a legjobb védelem a támadás.

A szabadság megszokott rajongói felsírnak, akárcsak a borjúk. Azt mondják nekünk: ez a törvény felesleges, mert úgyis ki fogják játszani. Mivel minden törvényt ki lehet játszani, ebből az következnék, hogy nem kell többé törvényeket hozni, és mivel a múltnak törvényeit is ki lehet játszani, akkor ebből az következnék, hogy fel kellene borítani a törvényhozás egész épületét.

A törvények eszközök és hathatósságuk egyenes arányban van azok erélyével és azok szívósságával, akik az eszközöket használják. Ennélfogva biztos vagyok benne, hogy ez a törvény meghozza eredményét. Egyben bátorságot is mutat. Tegnap talán még az árral úsztunk, ma már erélyesen ellene úszunk.

Ez a lényeg. Nem táplálok túlzott aggodalmat a nemzetközi összeesküvésekkel szemben. Ami kárt a jelen törvényjavaslat képes volt okozni, már megtette. Ezzel már leszámoltunk, de különben sem hiszem, hogy az Alpeseken és a tengeren túl élő szabadkőművesek feláldozzák érdekeik védelmét csak azért, hogy Olaszországnak erkölcsi és politikai téren kárt okozhassanak. Lehetséges, hogy retorzióval élnek, de ez nem hatásos és nem fog nekünk árthatni.

Uraim! A győzelem korszakát éljük. Új nemzedék tagjai vagyunk. A háború előtt is már éreztük, mennyire undorító volt a kicsinyes parlamenti politikájába elmerülő Olaszország, amelyen közepes tehetségű emberek uralkodtak, akik azonban hatalmasakká lettek, mert szabadkőművesek voltak. Undorító volt a tegnap Olaszországa. Akkoriban nevetséges párhuzamot lehetett vonni a főváros polgármestere és azon ember közt, aki a székel. A mi gondolkodásunk mindettől távol áll. S ebben nyilatkozik meg a mi ifjúságunk, bátorságunk, ez képezi jövőnknek biztos zálogát.«

Száz szónak is egy a vége. „Ki ne látná, hogy a fasizmus öntudatot adott a nemzetnek, egységbe tömörítette a széthulló erőket”, olvassuk Villani könyvében. S a nálunk 1945-ben a kommunisták által betiltott írásművek közül tucatnyi ugyanezt erősíti meg. Íme (korántsem teljes) listájuk:

Dr. Badics László: Mit tett Mussolini Magyarországért
Balla Ignác: A Duce és a dolgozó Itália
Bartha Emma: A mezőgazdaság szerepe Mussolini gazdaságpolitikájában
Bencs Zoltán: A munka alkotmánya Olaszországban
Bikkal Dénes: A fasiszta Olaszország
Bottai Giuseppe: A munka alkotmánya
Bottai Giuseppe: Közoktatási reform
Bottai Giuseppe: Az olasz korporatív állameszme és a munkaalkotmány
Czakó István-Marjay Frigyes: Az olasz birodalom szabadidő-mozgalma
D’Andrea Ugo: Mussolini századunk motorja
Demeter Ödön: Fasiszta forradalom
Eöttevényi Olivér: Mussolini politikája
Fabinyi Tihamér: A polgári perjog újjászületése a fasiszta Olaszországban
Dr. Fall Endre: Mit tett a fasiszta Olaszország Magyarországért?
Fasiszta államrendről tartott magyar-olasz tanulmányi ankét iratai
Fasizmus eredete és fejlődése (előszó: Augusto Turati)
Fasizmus és munkásság (névtelen)
Földes Éva: Mussolini, az újságíró
Gayda, Virginio: Mit akar Olaszország?
Gády Béla: A munkás a fasiszta Olaszországban
Gáldi László: Mussolini és a modern olasz stílus
Györgyi: Itália hadra kel
Hadbavonult olasz művészek kiállítása
Horváth István: A fasciók és korporációk kamarája
Horváth István: Az olasz politikai gondolkodás jellegzetessége
Karay Kálmán: Olaszország jogélete a háború alatt
Karay Kálmán: A fasiszta jog 20 esztendeje
Karay Kálmán: Olasz testületi önkormányzati jog
Kayser Béla: A fasiszta testületi állam
Kemechey László: Mussolini életrajza
Mannhardt, Johann Wilhelm: A fasizmus
Mihály László: Presente! Olaszok a magyar igazságért
Mihelics Vid: Az olasz munkaalkotmány
Miskolczi Gyula: A győzelmes fasizmus
Munka alkotmánya Olaszországban (fordította Bencs Zoltán)
Mussolini, Benito: A fasizmus alapelvei
Mussolini, Benito: A fasizmus doktrínája,
Mussolini, Benito: A korporációs államról
Mussolini, Benito: Az új Olaszország ipari munkásaihoz
Mussolini, Benito: Brúnóval beszélgetek
Mussolini, Benito: Győzelemig (a Duce 1942. december 3-án tartott beszéde)
Mussolini, Benito: Négy beszéd
Mussolini, Benito: Válogatott beszédei
Mussolini, Benito: Gondolatai (előszó: gróf Bethlen István)
Mussolini, Benito: Arnaldo Mussolini élete
Nagy Ernő: A Duce ifjúsága
Nagy Iván dr.: A szociális Olaszország,
Nagy Iván dr.: Fasiszta világnézet
Nagy Iván dr.: A szociális Olaszország
Oriani, Alfredo: Az eszmék forradalma. (előszó: Benito Mussolini)
A gyermekvédelem Olaszországban
Orsi, Pietro: A mai Olaszország
Pap László: Mussolini élete
Papini, Giovanni: A mi háborúnk
Papini, Giovanni: Az én Itáliám
Pini, Giorgio: Mussolini
Podrabszky-Ince: Mussolini gazdasági eredményei
Regős Ferenc: Az olasz korporatív állam érdek- és társadalomvédő intézményei
Ritzky Katalin: A fasiszta Olaszország önellátási törekvései ipari és gazdasági téren
Sarfatti, Margherita: Mussolini élete
Sillani, Tomaso: A fasizmus hadereje
Szabados Mihály: Földbérlő és szövetkezeti mozgalom és munkáskérdés Olaszországban Szekeres László: Férfiak és tettek az új Olaszországban
Takács György: Az olasz adórendszer és a fasiszta adóreform
Temesváry László: A fasizmus pénzügyi politikája
Türr Stefánia: A fasizmus szelleme színtiszta olasz nemzeti hagyomány
Unghváry Iván János: A fasiszta nevelés eszménye és az új közoktatási törvény
Urbánszky Andor dr.: A fasiszta gondolat kialakulásának szellemi előzményei
Urbánszky Andor dr.: Kollektív gondolat és munkavédelem a fasizmusban
Urbánszky Andor dr.: A fasiszta gondolat kialakulásának előzményei
Vanyó Tihamér OSB: Mussolini egyénisége
Vizy András: Munkásproblémák fasiszta megoldása
Vizy András: Az olasz munkásság szervezetei
Zeley István: Olaszország közigazgatási reform a világháború után

A történelem közmondásosan az élet tanítómestere. De csak akkor, ha a kulisszái mögé is betekintünk. S ha ezt megtesszük, könnyen meglehet, hogy másként fogunk gondolni az olasz fasizmusra, mint eddig.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info