A Római Birodalomban terminus névvel illették az útjelző köveket, melyek e hatalmas birodalom utazóit eligazították. A történeti idő útján, a kultúra és a hagyományok átadásában is léteznek terminusok. Ezek a mai korban az oktatás, az emlékművek, emléktáblák, az intézmények, a közterületek elnevezései és a filmművészet. Ezek mutatják az utat egy nemzet történelmi és kulturális tudata, értékrendszere megformálásában, ezáltal gondolkodása és jövője kialakításában.
Szerencsés történetű, harmonikus fejlődésű országoknál e kérdésben nincsenek problémák, a legoptimálisabb esetben fel tudják oldani és képesek szintetizálni az ellentétes ideológiai előjelű politikai, kulturális erők küzdelmeit, mindegyikből megőrizve az értékeket. Úgy tűnik, hogy ez a szintetizálás és integrálás eddig talán Észak-Európa államaiban volt a legharmonikusabb. Persze más nyugat-európai országokban is vannak erre jó példák.
Francis Fukuyama már mintegy három évtizede a történelem végéről, a gazdasági és technikai civilizáció folyamatos előrehaladásáról beszélt, mely a történelmi fejlődés szerepét átveszi. Ez talán Észak-, ma már Dél-Amerikára, Ausztráliára, Nyugat-és az 1989 utáni Közép-Európára és a Balkánra vonatkozhat. Szerencsére itt már nincsenek, nem is lesznek fegyveres konfliktusok, sajnos nem valószínű, hogy történnének határváltozások, vagy születnének új államok, autonómiák, még igazán jelentős alkotmányos-politikai átrendeződések sem történnek. A politikai élet a parlamentáris váltógazdaság keretében csordogál. Tehát ilyen értelemben beszélhetünk ezen országokban a történelem végéről.
Az elvont filozofálás utolsó gondolataként idézzük Hegelt, szerinte: „Minerva baglyai a leszálló alkonyattal kezdik el röptüket.” A nagy német idealista gondolkodó ezt elsősorban a történelemfilozófia megjelenésére értette. Tágabb értelemben azonban e kifejezés alatt érthetjük a történelem rekonstruálását, értékelését, megjelölését az említett útjelző kövek-terminusok mentén.
Hazánk Közép-Európa ütközőzónájában a XX. század folyamán két világháborún, forradalmakon, ellenforradalmakon, szabadságküzdelmeken és mintegy tíz, egymással is ellentétes rendszeren haladt keresztül. Ez létrehozta, kitermelte az egymással gyökeresen szembenálló értelmiségi, politikai csoportok, kulturális elitek folyamatos konfliktusát. Szinte olyan mértékben, mint ezt egyetlen más európai országban sem láthatjuk. Ezzel megérkeztünk a mai Magyarországhoz, mely alatt érthetjük és vizsgálhatjuk az utóbbi negyedszázad ilyen tartalmú konfliktusait is.
Kiindulópontként jegyezzük meg, 1944-45 után Magyarország jóval nagyobb mértékű árulásokon, gerinc-megroppantásokon, agymosáson kellett, hogy átlépjen, mint akár a környező nemzetek. Az ekkor hatalomra került, mintegy 1990-ig meghatározó politikai és kulturális vezető réteg jóval több árulásra, megalkuvásra kényszerült, mint a környező államok hasonló vezető csoportjai.
Mindenki előtt ismert, hogy hazánk 1945-ben vesztes államként lett elkönyvelve, az 1947-es Párizsi békeszerződés hatálytalanította a jogos revíziós eredményeket, még a minimális etnikai korrekciókat sem engedte meg, 1948-49-re egy sztálinista diktatúra épült ki, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően egy darabig a Kádár-rendszer még a többi szocialista államhoz képest is alárendelt és függő szerephez jutott. Tehát az 1948-tól egyeduralmi helyzetbe jutott elit mindezen árulásokhoz kellett, hogy igazítsa történelmi, kulturális ideológiája követelményeit. Gondolkodását több mint négy évtizeden keresztül örökítette át, a nemzeti értékek tagadásával melegágyat teremtett a még agresszívabban nemzetellenes megfogalmazások irányába is. Így természetesen kitermelte saját utánpótlását.
A legvilágosabb képlet az oktatás tekintetében látható. Az MSZP–SZDSZ-kormányok követelményeit közvetítő, velük nagyrészt azonosuló Oktatáskutató Intézet szépen beépült a Fidesz-kormányok rendszerébe, keveset korrigálva korábbi elveiken. Esetleges, csekély hazafias „elhajlásaik” esetén azonnal fellép a cionista követelményeket képviselő TTE.
Mivel a pedagógusok talán több mint a fele a balliberális oldallal rokonszenvezik, viszonylag könnyen el tudnak fogadtatni velük minden új, sok esetben értelmetlen oktatási technikát és identitásromboló elvet. A környező országokban ennek pontosan a fordítottja működik.
Jelképszerűen kapcsolható az oktatás kérdése az intézmény- és közterület elnevezésekhez. A szegedi Ságvári Endre Gimnázium névadója útja a fővárosi közalkalmazottságtól, a szociáldemokrata OIB-en át az illegális kommunista mozgalomba vezetett. Egy rendőrt lelőtt 1944 júliusában, mások kettőt 15 év múlva kivégeztek az általa provokált tűzharcért. Az iskola tanárai egyöntetűen kiállnak mellette, most már nem mint illegális kommunistaként, hanem a holokauszt elleni vélelmezett harc kapcsán. Akkor miért nem követett el mondjuk szabotázsakciókat a deportálás fékezésére?
A Ságvári-vita a már Szeged belvárosát nagyrészt domináló balliberális értelmiséget is mozgósította, legutóbb Botka László polgármester is kiállt az elnevezés mellett. Persze lehet, hogy a ragaszkodás a sok évtizedes emlékeknek szól. Az épület díszterme alatt, a villamossínek felett viszont láthatjuk az Aba-Novák freskón a 46-osok harcait és a Fővezért. Bár a közterületek, intézmények elnevezésére törvényes szabályozás létezik, kizárva a diktatúrák előkészítőit is, próbáljunk meg eljátszani a következő gondolattal. Ha gondolatkísérletként mégis megpróbálnánk elfogadni egy nagyon plurális, toleráns többrétegű koncepciót, a közterületek és intézmények elnevezésében, kérdéses, hajlandóak, képesek lennének-e az ilyen beállítottságú balliberális személyek, értelmiségek bármiféle kölcsönös toleranciára, kompromisszumra.
Érdekes lenne, hogy e toleranciát hirdető értelmiség hogyan viszonyulna például, ha Szegeden helyre akarnák állítani példaként az 1919-es ellenforradalom emlékművét a Mars-téren. Képzeljük el egy másik ellenpéldaként, hogy mi is lenne, ha mondjuk a hazai katolikus egyházban és kereszténydemokráciában lenne annyi határozottság és elszántság, hogy példaként úgy döntenének, hogy a pannonhalmi bencés gimnázium legalább egy része visszakapná Galeazzo Ciano nevét. Tudjuk, az olasz külügyminiszter támogatta hazánk külpolitikai céljait, az olasz állam segítette Pannonhalmán az olasz nyelv és kultúra oktatását, ő végül a németek áldozata lett.
A balliberális értelmiség csak látszólag liberális, miközben körömszakadtáig védi a saját vélelmezett igazságát, semmiféle toleranciát, vagy kompromisszumképességet sem mutat a nemzeti történelmi és kulturális hagyományok irányába. Ezért érik gyűlölködő, elkeseredett támadások a helyenként felállított Horthy-szobrokat, Prohászka Ottokár, vagy Tormay Cecil, Nyírő József emléktáblákat, szobrokat.
A mai világban a nagy tömegek esetében a leghatékonyabb tudatformáló eszköz a filmipar. A hazai filmipar sajnos azon szellemi erők kezében van, akik enyhén szólva nem a nemzeti identitás erősítésén fáradoznak. Mindattól függetlenül, hogy ezen irányzat képviselői jelentős művészi értéket is jelenítenek-jelenítettek meg.
Európa hazafias filmművészetét a 30-as évektől Olaszországban teremtették meg. A Cinecitta 1930-44 között mintegy 772 különféle filmet készített. Voltak köztük dokumentumfilmek, különféle játékfilmek. Így példaként a római múltat ábrázoló alkotások/Carmine Gallone Scipio Africanusa/, vagy a fasiszta közelmúltat bemutató filmek/Vecchia Guardia-A régi gárda, Camicia Nera-Fekete ing stb./, de kellemes, politikamentes játékfilmek is/pl. Péntek Rézi-Teresa Venerdi Jávor Pállal/. A Cinecittából indultak Fellini és Vittorio de Sica is.
Magyarországon a filmművészet képviselői még az 50-es években is elmentek a rendszer által elfogadott határig, több a nemzettudatot erősítő történelmi és operett-film is készült.
Természetesen csak azokról az időszakokról, melyek belefértek a rendszer identitásképébe, azonban e filmek közvetítették a nemzeti kultúra nyílt vagy rejtett üzeneteit. Ez folytatódhatott a 60-as és 70-es évek jelentős művészi és kulturális, erkölcsi értékeket közvetítő kosztümös történelmi filmjeivel. Aczél György kultúrpolitikája már nem otromba módon mutatta be azt, amit le akart járatni. Még ha képviseltek is művészi értékeket Jancsó Miklós és Szabó István filmjei a 70-es és 80-as évtizedben, azonban a magyar múlt és kultúra erőteljesen negatív beállítását reprezentálták.
Csak összehasonlításképp, a kommunista rendszer román filmgyártása nemhogy csak hazafias alapra helyezkedett, hanem történeti mítoszaik és szélsőségesen nacionalista elveik és történelmi szereplőik filmvászonra helyezésével erőteljesen nacionalista irányba vitték a közhangulatot. Szinte minden fontos szereplőről, korszakról készültek filmek /dákok, Vlad Tepes, Mihai Vitezaul, Dumitru Cantemir/, de a tömeggyilkos Avram Jancuról is. Már a pártállamban is a magyarországi filmgyártástól eltérően jelenítették meg XIX: század függetlenségi küzdelmeit. Ilyen nagy hatású alkotások voltak az 1877-es függetlenségi háborút bemutató, vagy az I. világháborúban egy hősi halált halt katonanőről készült filmek. A II. világháború is differenciáltabban került bemutatásra. Ebben kitűnt a két éve elhunyt kiemelkedő rendező, Sergiu Niculescu.
Nálunk példaként a Redl ezredes oly negatív beállításban mutatta be a korabeli közös hadsereget és államot, hogy még az akkori nagyon tárgyilagos osztrák és német sajtó kritikáját is kiváltotta.
A 80-as évtized közepén talán csak Kovács András alkotása az Októberi vasárnap, vagy a Gulyás testvérek Isonzó filmje jelentettek elmozdulást, előrelépést. Sajnos e negatív tendencia a jelenlegi filmiparban, az utóbbi negyedszázadban is folytatódik. A témaválasztásban szinte kizárólagossá, tömegessé váltak a posztmodern és deviáns tematikát megjelenítő alkotások, melyek sajnálatosan káros magatartásbeli értékbeli mintakövetést eredményezhetnek. A preferált alkotók szemléletét jelzi, hogy a kormány által kaszinóügyben támogatott producer Evitáját sem lehetett Buenos Airesben, csak Budapesten forgatni a 90-es években a peronista hagyományok miatt.
A legmagasabb szintű művészfilmek túlnyomó része főként a holokauszt tragédiáival foglalkoztak, mintha Magyarország nem élt volna át más, hasonló súlyú veszteségeket és tragédiákat, melyek szintén filmvászonra kerülhetnének.
Ötlet maradt a kormányfő érdekes kezdeményezése a Bethlen István életéről, sorsáról forgatandó alkotásról. Nehéz megérteni, ha Magyarországon olyan népszerű lett az embermentő Schindlerről készült film, miért is nem lehet egy játékfilmet készíteni példaként az 1944 júliusi, a tervezett budapesti deportálást megakadályozó, a kormányzó által kezdeményezett katonai akcióról, mely sokkal több ember életét mentette meg. Könnyedén meg is adhatjuk a választ, a tényszerű igazság, a hazafias történelmi beállítás jelentős erők tudatformáló és romboló céljait keresztezné.
De lehetne kitűnő filmeket készíteni Somogyváry Gyula, Herczeg Ferenc, Rákosi Viktor és mások értékes műveiből is.
A magyar múzeumok mintegy két évtizede jórészt kiemelkedő színvonalú kiállítások révén rekonstruálják a magyar múltat. E kiállítások már az interaktív, audiovizuális technikáknak megfelelően mutatják be a közelmúltat is. E területen azonban szintén tapasztalhatunk aránytalanságokat. A holokauszt e vonatkozásban is túlreprezentált. A Népszabadság március 6-i számában arról olvashatunk, hogy a kancelláriaminiszter és a zsidó szervezetek együttműködése eredményeképp körvonalazódik a Józsefvárosi pályaudvarra tervezett Sorsok Háza, valamint egy új holokauszt emlékmű.
Felmerülhet a kérdés, talán nem érdemelnének hasonló állandó kiállításokat 1848-49, a közös és honvéd alakulatok 100 évvel ezelőtti, vagy a Magyar Királyi Honvédság katonáinak, 1956 ifjúságának áldozatai, hőstettei. Vagy akár a Szovjetunióba hurcolt, ott meghalt civil és hadifogoly százezrek. Akár minden nagyobb városban létrehozhatóak lehetnének megfelelő kiállítóhelyek. Hely, épületek éppenséggel lennének. De a magyar sport, a művészet, oktatás, egyházak, a szakmaiság különféle területeinek teljesítményei is megérdemelnének akár helyi szinten is állandó reprezentációt.
E területeken sokszor az egyéni elkötelezettség, szorgalom teremtette meg a legszebb példákat. Ide sorolhatjuk Szujovszky László erdész 1848-as magángyűjteményét a Kecskemét melletti hetényegyházi erdőben.
Mindez az oktatásba beillesztve segíthetne a felnövekvő generációk magyarságtudata, identitása, értékorientált felfogása kialakításában. Bizonyára idegenforgalmi jelentőséggel is bírnának.
Mintegy évtizede, Bakay Kornél a kőszegi múzeumban konstruált kiállítása: Horthy katonái-Szálasi nyilasai igen éles ellenállást váltott ki, pedig csak helyesen, történetiségében, előjelek nélkül akarta illusztrálni a tematikát. Spanyolországban egymástól függetlenül létezhetnek a polgárháború a köztársaságiak, vagy a nemzetiek emlékhelyei is, az utóbbiak közt leismertebb a toledói Alcazarban található.
Végezetül csak arra tudnék bíztatni minden hazafias és hagyományőrző szervezetet, hogy tegyenek meg mindent a magyar múlt többoldalú/művészet, sport, politikai, katonai hagyományok, oktatás, műszaki tudományok, szakmaiság/ feltárásáért és reprezentációjáért. Útjelző kövek lehetnek az alkotó és szebb magyar jövő felé.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
