Autószerelő, villanyszerelő, hegesztő, víz és gázvezeték szerelő. Csak néhány olyan foglalkozás, amit nem lehet egyik napról a másikra megtanulni. Legtöbbször ezek a szakmák apáról fiúra, nagyapáról unokára száll. De mi van, ha nem látja, és nem tanulja meg a fiú az apjától a mesterséget, valami olyan oknál fogva, amiről igazából nem tehet. Végigmenve a kárpátaljai falvakon azt látom, mintha egy picit megállt volna az idő, de nem is az idő, inkább a fejlődés. Félbe hagyott házak, bezárt vállalkozások, üres fóliasátrak, garázsban parkoló traktorok
Korábban ugyanitt azt láttam, hogy füstölnek a melegházak kéményei, boltok polcai roskadoznak az áru alatt, és nem lehet kikerülni a sok traktort, akik szántani igyekeznek.
Vajon mi lehet ennek az oka?
Hogy kérdésemre választ találjak, oda lépek a házigazdához, és az után érdeklődöm, miért nem fűtenek.
A középkorú asszony nagyot sóhajt, majd elmondja, hogy egyedül maradt otthon. „Férjem három behívót kapott, és mivel nem akart háborúba menni, ezért inkább elment Németországba. Korábban mindent ő csinált a ház körül. Nem voltak anyagi gondjaink, dolgoztunk becsülettel, de ezzel a helyzettel nem tudtunk már mit kezdeni. Féltünk. Mi van, ha éppen otthoni munkavégzésünk közben jönnek érte? Mert hallottuk, hogy már otthonukból is vittek el embereket. Megijedtünk… A férjem ekkor döntötte el inkább belevág a külföldi munkába, minthogy golyófogó legyen egy nem is hivatalos háborúban”.
Továbbmenve egy fiatal fiúba botlom, aki éppen az autóját próbálja megjavítani, és közben káromkodva egyet elmondja, hogy „nincs a környező falvakban egy mesterember sem, akihez vihetném a kocsimat megjavítani. Akik még maradtak, azok nem igazán tudják, aki pedig meg tudná, az elment idénymunkára valamelyik nyugati országba, mivel behívót kapott. Itt állok a kocsim mellett már vagy négy napja. Próbálkozom, de nem sikerül. Tudja én nem nagyon értek hozzá. Valószínűleg az lesz, hogy megvárom, míg hazajön egy két napra és megkérem, akkor javítsa meg. Persze ha elvállalja, mert nem szoktak ám ezek az emberek sok napot itthon tölteni”.
Elbúcsúzom, sok sikert kívánva és tovább megyek, mivel én is sietek.
Aztán a következő faluban azt látom, hogy egy asszony éppen a létráról az udvaron lévő szőlőt metszegeti. Felbátorodva oda lépek, bemutatkozom, és közben arról kérdezem, miért ő csinálja ezt, mert hát valljuk be őszintén nem egy nőies munka ez. Kérdésemre a hölgy elmosolyodik, de látszik rajta inkább kínjából nevet mintsem örömében. Az uram elment „nímetbe” mert szóltak neki a községházáról, hogy „poveszkája” van. Nem akar háborúba menni. Féltünk és inkább ő is elment a többi falubelivel együtt dolgozni valami építkezésre. Jön haza húsvétra. Már nagyon várom, mert egyedül nagyon nehéz mindent rendbe tartani a ház körül.
Valószínűleg ez a férj is csak egy pár napot fog itthon tölteni, majd ismét, elhagyja az otthonát hetekre, hónapokra.
Amikor már majdnem megérkeztem a célhoz, arra lettem figyelmes, hogy az egyik garázs előtt több kocsi is parkol, emberek (férfiak!), beszélgetnek, és a kocsikat vizsgálják. Oda lépek, bemutatkozom illedelmesen és beszélgetésbe elegyedünk.
Az egyik férfi rögtön el is mondja véleményét az egész mobilizációval kapcsolatban, amit nem sikerült megfogalmaznom a sok káromkodás és szitkozódás miatt, bár (sokszor egyetértve vele), ezért inkább másik férfihoz fordulok, aki mint kiderült karosszérialakatos, és a garázs tulajdonosa.
„Nekem nem jött még behívó. Nem voltam katona, de valószínű, hogy ha meg kapom, akkor én is lelépek. Most csináltam magyar lakcímkártyát, amit ismerősök ajánlottak fel. Hátha ez is segít, ha baj lesz. Jelenleg még van munkám, bár egyre kevesebb, mert ez a valuta árfolyam nagyon betette a kaput. Egyébként a barátom most kapott behívót, amit két ember, egy rendőr és valami civil vitt be a munkahelyére. Tanár volt egy suliban ahol épp aznap nem tartózkodott bent szerencséjére. Pont betöltötte a 27. születésnapját. Szép ajándék mi? Ott is hagyta másnap az iskolát.”
Célom előtt még azért belefért egy közúti ellenőrzés, ahol a rend őre megkérdezte tőlem van e behívóm. Mondtam, hogy nincs, és közben azt kívánta, hogy ne is legyen. Én voltam azon a tájon, tudom, mi folyik ott és egyáltalán nem vágyom vissza. Családom van otthon és nem akarom, hogy a gyerek apa nélkül nőjön fel, ezért mindent elkövetek azért, hogy ne kelljen visszamennem. Miután mindent rendben talált, búcsúzóul még azért meghívatta magát egy kávéra, mondván egész nap itt vagyunk kint, senki felénk se néz. Mivel kedvesen és őszintén beszélt ezért az a pár mondat, amit elmondott nekem, megért 3 kávét, amit helyben el is fogyasztottunk.
Miután eljöttem igazoltató „barátaimtól”, sok minden járt az eszemben és arra a következtetésre jutottam, hogy ha nem változik a helyzet, egyre nehezebb lesz jó szakembereket találni és még inkább nevelni Kárpátalján. Az emberek tömegesen hagyják el az országot. Kevésnek adatik meg az, hogy komoly szakemberekké váljanak, mivel nincs, aki átadja tudását a fiatalabb nemzedéknek. Akik elmentek, azok nehezen tudnak elhelyezkedni szakmájukon belül, mivel gyakran az autószerelőből kőműves segédmunkás lesz, a tanárból gyári dolgozó, az informatikusból pedig takarító.
Korábban a jó szakemberek, itthon is megéltek és eltartották családjukat. Ők egyedül a nehéz ukrán belpolitikai helyzet, és a háborútól való félelem miatt hagyták el otthonukat.
karpathir
Hunhír.info
