Egy év híján hetven éve, 1946. március 12-én végezték ki Szálasi Ferencet és három miniszterét, Beregfy Károlyt a honvédelmi, Rajniss Ferencet a vallás- és közoktatásügyi, Vajna Gábort a belügyminiszteri tárca élén. Ha volna egy szemernyi becsület az őket kivégzők szellemi utódaiban, bizony most ők is fejet hajtanának emlékük előtt, hiszen nem önmagukért, hanem a nekik is otthont adó hazánkért adták a legdrágábbat, életüket.
Nem győzhetjük elégszer hangsúlyozni, hogy nincsen rendszerváltozás mindaddig, amíg a szophoklészi dráma tanulsága szerint a mindenkori Kreónok parancsára a Polüneikészeket nem lehet eltemetni, amíg továbbra is egy genetikus minoritás akarja meghatározni, kiket lehet eltemetni és kiket nem, amíg szégyelljük mindazokat, akik a második világégésben minden egyéni érdeket félretéve küzdöttek azért, hogy nemzetünket ne tapossa el a moszkvai csizma.
Őrállók voltak, Szent István és László méltó utódai, akik az Istenember keresztjét magukra véve tettek tanúbizonyságot arról, hogy a bolsevizmussal s a liberalizmussal szemben csak a természetes emberi együttélést erkölcsileg megalapozó kereszténység, a nemzetek öntörvényűsége mellett szellemi együttműködésüket szabályozó nacionalizmus és a tagjaik képességeik szerinti életkörülményeit megteremtő szocializmus eszmehármassága alapján lehet élnünk.
Ezért, szemben korunknak a már a legkisebb hősiességtől is visszariadó, eszményt egyáltalán nem ismerő, helyette alattvalóikat kizárólag vegetatív, a bolsevizmusnál ezerszer veszedelmesebb globális létre lealacsonyító Kreónjaival, a Polüneikészt eltemető Antigoné erkölcsi bátorságát erkölcsi mércének tartva emlékezünk reájuk Alföldi Géza verse (Még él a faj) soraival:
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!
Igen, „Az Úr fiai” voltak ők, különösen is Szálasi Ferenc. Mert lehetetlenség megrendülés nélkül olvasni kormánya sajtófőnöke, Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos újságíró könyvének (Vádló bitófák, 1958) azon részletét, amely kivégzésekor tanúsított magatartását ismerteti. Ebben idézik a kivégzésnél jelen volt szélsőbaloldali francia Fernand Gigon Budapestre küldött francia újságíró beszámolóját:
„Végre itt van Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztesek vezére. Az üvöltő tömeg halált követel a bűnösre s a bűnök súlya jobban nehezedik vállamra, mint maga az ég. Egész testemben reszketek, de Szálasi még csak nem is remeg. Alig két méterről nézem lezárt-vonású arcát: Semmi reszketés. Semmi izomrándulás. Semmi sápadtság. Ezek a szájak nem tudom hány esetben mondták ki a halálos ítéletet és nem tudom hány ezer zsidót küldtek az égetőkemencékbe. (?) Szeretném tudni, hogy mik az utolsó gondolatai ennek az embernek néhány másodperccel halála előtt. Egy röpke pillanatra találkozom szempillantásával… utolsó szempillantásával. Úgy érzem, hogy semmire sem gondol és semmit sem érez. Gránit. Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett minisztere holtteste előtt. Egyenletes, biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne vagy a szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget, és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. Tizenöt óra harminc perc.”
Tanulság? Lehet szeretni vagy nem szeretni személyét és gondolkodását, a tények tisztelete azonban a vele egyáltalán nem rokonszenvezőket is tárgyilagosságra kötelezi, vagyis annak elismerésére, hogy aki így tud búcsút venni hazájától, aligha lehet olyan, mint amilyennek beállítják pont azok, akik erre aligha lennének képesek.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
