Lantos Sebestyén névvel fordult elő az önmagát verseiben nemcsak Lantosnak, hanem Sebestyén deáknak (Sebastianus literaturis) nevező és komoly latin műveltséget szerző, kifogástalanul fogalmazó, és az antik auktorokat jól ismerő, akinek a magyar krónika, történelem, irodalom és zenei műveltsége messze meghaladta korának átlagát – az énekmondó riporter.
Ugyan ki tudja, tudhatja, hogy a magyar költészet és történetírás szempontjából „legjelesebb énekmondó” pontosan mikor születhetett? A kutatói 1505 és 1515 közötti éveket jelölik meg, ezserint 500 évvel ezelőtt látott napvilágot a Baranya megyei Tinód községben a nemesség szegényebb rétegéhez tartozó közrendű szülőktől. „Tisztességes és szégyenére semmi esetre sem való szülőktől vette… eredetét…, kik polgári állapotból nem léptek ki, s a nemesség fennebbi fokáig nem jutottak el”– mint később nemeslevele írja. A szegény szülők hányatott életű gyermeke főrangú urak kegyességéből nevelkedett. Nagy hatással volt rá a bibliai Dávid viadala. Vallotta, hogy Isten kezünkbe adta az élet receptjét. Nem arra kell figyelnünk, hogy mit nem szabad tennie a keresztyén embernek, hanem arra az Istenre kell tekintenünk, aki már megtanított a bölcsességre. Hitvallása így áll előttünk: „Sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat nem írtam. Az mi keveset írtam, igazat írtam.”
Az igazmondó igazíró a 30-as évek végén tűnt fel először Szigetvárt. Majd Török Bálint mellett viselt hivatalt, lantos deákjaként, ahol tanítóskodott is. Katonáskodása nem tartott sokáig, mert egy ütközetben megsebesült és további hadi szolgálatra alkalmatlanná vált. „… bal kezét Dombováron nehéz seb gyötörte.” 1541-ig Török Bálint szigetvári udvarában élt, művei szerint megbecsülésben. Buda eleste és ura fogságba esése fordulópontot jelentett életében. Ezt követően évekig a dunántúli várakban szolgált. Baranyaváron Istvánffy Imrénél, majd Daruváron Werbőczi Imre tolnai főispánnál is tartózkodott, végre hosszabb ideig Kassán, minek előtte Nádasdy Tamás nádor valószínűleg 1545-ben, a nagyszombati országgyűlésen találkozott Tinódi Lantossal és hamarosan pártfogásába vette a lantos krónikást. A sárvári udvarban csupán néhány hónapot tölthetett.
Nádasdy ösztönzésére Tinódi családjával Kassán telepedett le (1547) és innen járta az országgyűlések, ütközetek színhelyeit. Itt füstös és hideg szobák, éhező és fázó körülmény viszontagságában meghatározója lett a kegyes biblikusság: „Siess keresztyén lelki jót hallani, régi törvényből harcolni tanulni, az igaz hit mellett mint kell bajt vívni, Krisztusban bízni…” Egyben szórakoztatta és vígasztalta az élet-halál közt lévőket, és a halálos küzdelem előtt álló végváriakat a roppant túlerővel szembeni harcban, hogy „mit jelentett az Istenben bízók diadala.”
Csak a Kolozsváron 1554-ben megjelent fő műve, a Cronica, mely kisebb dolgozatain kívül Erdély históriáját tartalmazza – hirdeti a magyar történet, irodalomtörténet és a zenetörténet tekintetében is, hogy a lírikus hazafi: vitéz költő volt.
Íme, így tanítja kései magyar nyelvű riporterünk, a karddal és tollal küzdő Tinódi a soron következő író és költő nemzedéket: „és vigadoznak az én veséim a te ajkadnak igazmondásain” – születésének 500. évfordulóján.
Arany Jánosnak is alkalma lesz a Dalnok fejére tenni a megálmodott babérkoszorút. Miért ne szólna nekünk is, hírlapi, rádiós, televíziós riportokat készítő munkatársaknak, kiknek úgy énekelt, hogy az élet értelmét a belülről visszatükröződő szeretet határozza meg, – s végül Nádasdy Tamás nádor birtokából az Örökkévaló birtokába tért.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
