Folyosóról folyosóra, fentről lentre visz az út, a kínzókamrák mélyére. Az asztalnál ül valaki, s elétaszítanak. A vörös terrorlegény nagyot lök rajtam, arcommal érintem a rozsdabarna foltokkal teli asztallapot. A lámpa a szemembe világít, és az a valaki csak kérdez, kérdez. Hol volt? Mit tett? Kinek szolgált? Nem tudom, nem tudom, nem tudom, hogy mit mondjak, hiszen otthon voltam, dolgoztam, s csak a családom javára cselekedtem. A valaki felemeli hangját és a kezét. Arcomba hasít a fájdalom, reped a szemhéjam, köpném ki véres nyálamat, de nem merem.

Hol volt? Mit tett? Kinek szolgált? – ismétli a monoton hang, és tágul fejem, összekuszálódnak gondolataim. Tovább már nem hallok csak a szúrásokat érzem. Körmöm alatt és az agyamban. Most löknek lefelé a lépcsőn, a hátrabilincselt kézzel nem tudok megkapaszkodni. Fülembe sziszegik Kádár szavát: Minden eszközzel kell tudni ütni! S ütnek is. Tompul az agy, folyik, folyik a vér.

A kommunista terrorszervezeteknek csupán hivatalos nevük változott az évek során, feladatuk nem. Alattvalókká lealacsonyított polgárok milliói irtóztak és féltek tőlük, s ők is rettegtek egymástól. Hiszen, ha úgy szólt a parancs, habozás nélkül gyilkoltak, raboltak, sikkasztottak, vagy kínvallatások során kicsikart beismerő vallomásokkal juttatták áldozataikat bitóra, börtönbe, koncentrációs táborokba.

Esek tovább lefelé. Hátamon csattan a bikacsök, szemem bedagadt, talán jobb is, hogy nem látok. Fülem mint egy szétnyílt kagyló, a hallójáratokat elzárja az alvadt vér. A jajszavak, a nyöszörgés, majd a velőt rázó ordítás belém hasít az áporodott levegőben. A pincebörtön, most rekonstruálva. Rázuhanok a hideg betonpadlóra szórt koszos rongyokra, suttogom, hogy vizet, vizet. Valaki megszán, tehát többen vagyunk itt a vérszagban. Az éltető nedvet nyújtó keresztet rajzol homlokomra. Sorstársam az atya.

Aludni próbálok, de nem hagyják. Falhoz nyomott orral állok a cellában, közben csak ütnek, ütnek és a nagy vörös orrú pribék kéjes arccal tarkómba nyomja cigarettáját. Csak legyen már vége, de a sors nem kegyes hozzám. Ütik a hátam, hogy gyorsabban menjek, de már nem kapok levegőt. Valahogy mégis felkerülök az első emeletre, Péter Gábor szobájába.

Felébreszt egy hang. Tárgyilagosan, történelmi dokumentumokra támaszkodva. A Péter Gábor vezette politikai rendőrség az első pillanattól kezdve a párt utasításainak végrehajtására szerveződött. A mindenkori pártvezető és persze Moszkva érdekeinek megfelelően, ha kellett szüleiket, testvéreiket, szerelmeiket, barátaikat, egykori harcostársaikat, sőt bajtársaikat is lefogták, megkínozták, esetenként halálra verték. Rajk László, még belügyminiszterként, szívesen jött az Andrássy út 60-ba, hogy személyesen ellenőrizze az ÁVO munkáját az általa irányított ügyekben. Hallhatta a fogva tartottak fogcsikorgatását, a csont reccsenését, majd pár óra múlva átszellemült arccal vihetett medvecukrot hőn szeretett kis családjának. Rajkot 1949-ben elérte a sorsa. Ő került egykori elvtársai célkeresztjébe, volt beosztottjai az általa jól ismert eszközökkel és alapossággal kényszerítették beismerő vallomásra. Akasztófán végezte. A politikai rendőrségen 1950-től zajlott a tisztogatás. Szűcs Ernő, az ÁVH helyettes vezetője saját öccsét kínoztatta az Andrássy úti pincebörtönben, később Rákosi mindkettőjüket halálra verette. Sztalin-hű tanítványa eleget tett a szovjet diktátor antiszemitizmusának, s a többségben zsidó származású ÁVH-sokat, akik éveken keresztül engedelmesen követték embertelen utasításait, a foglyok sorsára juttatta.

Megint visznek, mert nem bírtam a guggoltatást, s a nyakamra eresztett erős vízsugárral sem tudtak talpra állásra bírni. Beállítanak a karcerbe, az egyszemélyes büntetőzárkába. Két erős fényű izzó világít a szemembe. Térdem remeg, összerogynék, de nem enged a fal. Kaparom, kaparom, pedig ujjbegyem már felismerhetetlen húscafat. Körmömet beszakították, és aki ezt tette, most nyugodtan sétálgat a Belgrád rakparton felkeresve elvbarátait a híres ügyvédi irodában…

Kinyílik a szemem. Középen kitépett zászlón keresztül egy felirat villan elém: halál az ÁVO-ra. A pincebörtön emléket állít a dicsőséges 12 napnak. Majd elhalkul a géppuskaszó, csak a tank dübörgése hallatszik. Megint a megtorlás, és kezdődik minden elölről. Telik a pince, erősödik a jajveszékelés, égett hússzag a dohos levegőben. Aztán azokat látom, akik itt hagyják a hazát, mert nem akarnak mellém kerülni. Utaznak fapados vonatokon, kis batyukkal nyugat felé, majd viharkabátos alakjuk eltűnik a ködben, miután átbújtak a felszakított drótsövényen.

Felállok, átvonszolom magam a könnyek termébe, búcsút intek, s felmegyek a tettesek galériájába. Ördögi mosollyal tekint rám egy alak, már találkoztam vele a kínzószobában. A kezemet kezelte. Gyermeke az egyik legtöbbet okoskodó madaras képviselő a Tisztelt Házban. Lelki vetítőmön végigsuhannak az adatok, arcok, emberek, ismerősök és ismeretlenek. Az áldozatok, a terror áldozatai.

1945 és 1956 között közel négyszázezer embert végeztek ki politikai okokból, és csaknem minden harmadik felnőtt ellen hatósági eljárást indítottak. Az 1956-os forradalomért és szabadságharcért a Kádár-rendszer példátlanul brutális bosszút állt. Bevezette a rögtönbíráskodást, a statáriumot, egy év alatt 152 halálos ítélet született. A halálbüntetés kiszabhatóságának korhatárát 18 évre szállították le. Vágó Tibor vérbíró így halálra ítélhette és kivégeztethette a fiatalkorú Mansfeld Pétert. A tizenkét nap szabadságért több mint 15 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre, és több mint kétszáz embert végeztek ki, kétszázezer ember pedig kimenekült az országból. Kádár János a későbbiek során is a több ezer főből álló ávós terrorhadseregre támaszkodott. A kommunista rendszer 1990-ben bekövetkező bukásáig az állambiztonság kötelékében számos ÁVH-s tevékenykedett…

G. Kirkovits István – Hunhír.info