Aki csak egy kicsit is ismeri Erdély történelmét, annak persze ez nem lehet kérdés. Ám sokak még kicsit sem ismerik. Éppen ezért rendkívül fontos, hogy ezen a téren is tiszta vizet öntsünk a pohárba. Ugyanis már a tizennyolcadik századvégtől elkezdte hódító útját a dákóromán kontinuitáselmélet. Azóta, különösen is a Ceauşescu-időszakban, a román propaganda mindent megtett elterjesztésére, sőt dogmaként való elfogadtatására, különösen diplomatáik és történészeik által.
Ez nem azt jelenti persze, hogy közülük mindenki feltétlen híve, de zömük igen. (A kivételek közül elég csak Moldován Gergely (1845-1930) erdélyi román etnográfusra utalnunk, aki már az 1870-es évektől nyíltan szembeszállt vele, amint erről Nyirő József is megemlékezett egyik regényében (Néma küzdelem, 1944).)
Sajnos a kiegyezés utáni magyar diplomácia és történetírás alig törődött tételes cáfolatával, aminek aztán az első világháború végi „béketárgyalások”-on meg is lett az eredménye. Nemzetvédelemre hivatott képviselőik némák maradtak, így nem kis mértékben járultak hozzá a trianoni döntéshozók tájékozatlanságához. Bartha József irodalomtörténész írja (Az új magyar irodalom kis tükre 1896-1936, 1938):
„Szégyenletes az a tájékozatlanság, amellyel az úgynevezett győztes nagyhatalmak legfőbb tanácsa: Clemenceau, Lloyg George, Orlando és Wilson, a mi békekötésünk ügyét intézték. Eljárásukat Henri Pozzi »az agyalágyultak butaságának« nevezi. Ez a tájékozatlanság nekünk már későn, de elég hamar kiderült s Lloyd George-ot 1928-ban a következő rettenetes önvád kinyilatkoztatására bírta: »Mindazok az okmányok, amelyeket a béketárgyalások alatt bizonyos szövetségeseink (értsd az utódállamok vezetőit) elénk terjesztettek, hazugok és megtévesztők voltak. Mi hamis adatok alapján határoztunk. «”
No de térjünk csak vissza a dákóromán kontinuitáselmélethez! Trianon után a magyar tudományos élet meghatározó személyiségei igyekeztek mindent tőlük telhetőt megtenni azért, hogy tételesen megcáfolják azt. Itt van például Kalmár Gusztáv (1892-1949) pannonhalmi bencés geográfus máig hiánypótló könyve (Magyar hazánk és népei, 1932), amelyben mindössze három bekezdésben helyére teszi a kérdést. Íme.
„A kérdés lényege az volt és ma is: hol alakult ki és mikor az oláh nép és nyelv; másodszor: kik laktak előbb Erdélyben: magyarok-e vagy oláhok? Az oláh, vagy mint ők mondják, román felfogás szerint Erdély a Krisztus utáni II. századtól, vagy a római megszállástól kezdve oláh terület, mégpedig megszakítás nélkül. Amikor a római gyarmatosok a gót-hun támadás elől Moesiába, az Al-Duna jobbpartjára vonultak vissza Erdélyből, oláh felfogás szerint bőven maradtak ott latin gyarmatosok és a mai erdélyi oláhok ezek utódai, tehát a később jövő magyarokkal szemben őslakók . Magyar felfogás szerint azonban a latinok teljesen kiürítették Dáciát. Akik ott maradtak, nem latinok, hanem dákok voltak, de ezek is csak kicsi, számba se vehető töredéket alkottak.
A modern kutatások a kérdés eme részében a magyar felfogásnak adtak igazat . (G. Weigand: Ethnographie von Makedonien, 1924, 11-12. Római-latin nép Erdély területén nem maradhatott és következésképpen honfoglaló őseink itt oláhokat nem találhattak, mert Erdély honfoglaláskori földrajzi nevei közül egy sincs oláh eredetű. Be lehet bizonyítani, hogy ezek a nevek túlnyomó részben bolgár-török eredetűek, vagy legalább is a szóalak, amelyben őseink azokat átvették, bolgár-török. Ilyen szavak: Tisza, Körös, Maros, Szamos, Temes, Karas, Krassó, Küküllő. Viszont ugyanezek a nevek az oláhba magyar közvetítéssel mentek át. Szóval megfordítva van a dolog, a földrajzi neveket nem mi vettük át az oláhoktól, hanem ők mitőlünk. A nyelvészeti és történeti kutatások szerint tehát a honfoglalók találtak ugyan Erdélyben lakosokat, de ezek nem oláhok, hanem bolgár törökök, még el nem szlávosodott bolgárok voltak.
A kérdés további részében pedig a magyar felfogás az volt, hogy Erdélyben a XIII. század előtt egyáltalán nem is voltak oláhok. Anonymus ugyan említi őket, de ez csak a korabeli állapotok visszavetítése. Az újabb kutatások azonban, mint sok más dologban, ebben is Anonymust igazolták, legalább részben. Az nyelvészeti alapon is igazolható, hogy a honfoglaló magyarság érintkezésben volt az oláhok egyes törzseivel. Az is igen valószínű, hogy már a XI. században laktak Erdélyben oláhok, de az viszont bizonyos, hogy csak egy-két néptöredékről, vándorló pásztorhadról és nem megtelepedett népről lehet csak szó. Ahhoz kétség sem fér, hogy az oláh nyelv és nép nem Erdélyben alakult ki és hogy az oláhság tömegesen csak a XIII. század után költözködik be. (Melich J: A honfoglaláskori Magyarország, 302-315.)”
Hát ennyit tömören a tényekről, függetlenül attól, Bukarestben, vagy éppen Budapesten mekkora fejcsóválással fogadják azokat.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
