A budavári kitörés a hősiesség, és nem ideológiák megtestesítője. Olyan katonai, emberi hősi cselekedet, amelyre méltán lehet büszke a magyar nemzet.
A magyar társadalmat megosztó árkok egyik legmélyebbike hazánk szovjet megszállásának megítélése. Egy kisebbség hangos rikácsoló rétegének ordibálása elnyomja azokat a normális hangokat, amelyek objektíven ítélik meg a magyar történelem legvadabb diktatúrája kialakulásának előzményeit. Az őrjöngő demokraták és liberálnyikok csak a saját sérelmüket nagyítják fel a végtelenségig, szembeköpve magyarok millióit, akik számára a szovjet megszállás magyar nők tízezreinek brutális megbecstelenítését, honfitársaink százezreinek megsemmisítő táborokba való hurcolását jelenti. Az őrjöngők csak a saját sérelmeiket eltúlozva, sebeiket nyalogatva viszonyulnak ehhez a nagyon fontos társadalmi kérdéshez, és a folyamatosan megbékélést szajkózók a legfőbb akadályai annak, hogy társadalmunkban ez a folyamat bekövetkezzen. Mert akár Trianon, akár a szovjet megszállás megítélésében nem lenne szabad úgy megközelíteni a kérdéskört, hogy nekünk ez nem fáj, minket ez nem érdekel, de bezzeg ott volt a zsidó holokauszt, amelyet kötelezően a magyart történelem legnagyobb tragédiájaként kell értelmezni.
Akik ezt az elvet vallják és hirdetik, egyértelműen bizonyítják, hogy szó nincs itt közeledésről és egymás elfogadásáról, sokkal inkább egy fájdalom kötelezővé tételéről azok számára, akiknek sérelmeit a másik fél semmibe veszi. A mai Magyarországon minden további nélkül emléktáblát lehet avatni idegenben kiképzett, Magyarországra beszivárogni akaró és a törvényes államhatalommal szemben állva, terrorcselekményeket elkövetni akaró zsidó partizánoknak, a Ságvári-féle rendőrgyilkos terroristáknak, de nem lehet megemlékezni azokról a magyar és német hősökről, mártírokról és embertelen kegyetlenséggel meggyilkolt civilekről, akik a szovjet előrenyomulás idején a budai várba szorultak, és védték Európa nyugati bástyáját az előrenyomuló, barbár hordák elől.
Ha nincs a budavári védők hősiessége, és nincs az össznépi ellenállás, akkor Közép- és Nyugat-Európa térképét egészen máshogyan rajzolták volna át 1945 után, és azok, akik ez ellen ágálnak, megtapasztalhatták volna a nyugati jólét helyett ugyanazt a bolsevik terroridőszakot, amely főleg a zsidó származású terrordiktátor, Rákosi Roth Manó uralkodása alatt Magyarországon is bekövetkezett. Az őrjöngőket persze ez sem érdekli, mint ahogyan tesznek a lánctalpasokkal széttaposott emberekre, a lángszórókkal felgyújtott sebesültekre, vagy az inkvizíció eszköztáránál is kegyetlenebb módszerekkel meggyilkolt apácákra és nővérekre. Ők csak a saját 70 évvel ezelőtti sorsuk miatt ajvékolnak, gyorsan elfeledkezve arról, amit saját maguk is beismernek, kicsit misztifikálva, hogy bizony csodával határos módon megmenekült a budapesti gettó a nyilas és náci tömeggyilkosoktól, pedig mindenki nagyon jól tudja, hogy ilyen jellegű csodák a történelem folyamán nemigen léteztek, vagy ha igen, akkor leginkább az ő mindent meghatározó meséikben bukkannak csak elő.
A becsület napja, avagy a budavári kitörés kapcsán nácizni és fasisztázni nem csak rendkívül történelmietlen, hanem nagyon gusztustalan és embertelen dolog is. A normális évszázadokban a hősies ellenfelet is megbecsülés övezte, legyen szó akár a magyarországi török hódításról, a katonának, a hősnek és az ártatlan embernek minden normális társadalomban kijár az őt megillető főhajtás és tisztelet. Azok, akik most megint a hősökre való emlékezést használják fel arra, hogy fasisztázhassanak, nácizhassanak és véres szemmel gyűlölködhessenek, ismételten kiállítják magukról a bizonyítványukat, és ismételten megerősíthetik minden normálisan gondolkodó emberben: ameddig ez így megy, nem lehet Magyarországon közeledésről, megbékélésről, egymás kölcsönös elfogadásáról beszélni. Addig csak a kötelező és lassan már a társadalom, illetve a közbeszéd részévé tett fájdalom a meghatározó, és mivel kötelező és erőltetett, nem véletlen, hogy egyre nagyobb mértékben utasítja el az átlagember.
Azok, akik felvállalják a megemlékezést, teljesen mindegy, hogy milyen ideológiát képviselnek, mert a budavári védők emléke előtti főhajtás nem lehet ideológiafüggő. Eléggé szánalmas és egyben felháborító, hogy erre az eseményre titokban, rendőrök gyűrűjében lehet csak megemlékezni, amikor a budavári kitörés a magyar történelem dicsőségkönyvének egyik fontos és meghatározó fejezete. A magyar kormánynak végre el kéne helyezni a magyar históriában is az őt megillető helyén a becsület napját. Mert bárki, bármit mond: dicsőség a hősöknek! És ebbe a kategóriába éppúgy beletartozik a kétségbeesett erőfeszítéssel küzdő katona, mint az ártatlanul, csak a származása és hovatartozása miatt meggyilkolt civil.
Koldus Kálmán – Hunhír.info
