Mélyen berögződött, hogy a jegybank független, legfőképpen a kormánytól független. A balliberális tálalásnak köszönhetően az elmúlt negyedszázadban talán semmi más nem vésődött oly mélyen be a hazai közönség tudatába, mint a jegybanki függetlenségről szóló intelmek.Elégedettséggel töltene el, ha feleannyian tudnák, hogy Himnuszunknak az elsőn kívül további versszakai is vannak, vagy esetleg tudnának arról, hogy a Nemzeti dalnak ki a költője
Mélyen berögződött, hogy a jegybank független, legfőképpen a kormánytól független. Arról egy szó sem esett, hogy függ-e egyáltalán valakitől, vagy valamilyen testülettől, döntéseit érdemben bárhogyan is lehet-e befolyásolni. Már 1990 közepén, amikor a mai jegybankról szóló törvény még meg sem született, a mandátuma lejártakor Surányitól békésen elköszönő MDF kormányzaton számon kérték a piacidegen viselkedést, mivel nem Surányit jelölték a december 1-jei hatállyal induló új jegybank élére. Erőszakos leváltásról és nem a mandátum lejártáról szólt a balliberális kommunikáció. Hetekig szólt a jegybanki függetlenséget és Surányi elpazarolt szakértelmét sirató kórus.
Más nóta szólt azonban 1994 végén 1995 elején. A jegybank körül az 1994. tavaszi kormányváltás óta gorombán dörögtek a kritikus média nehézfegyverei, rövid időn belül elnöke az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz (EBRD) „menekült”, és alelnökei közül egynek sem járt pardon, nekik is menniük kellett. Aztán a jegybanki függetlenséget sirató kórusnak se híre se hamva nem volt.
1995 februártól – ekkor lépett hivatalba az „álompáros” Surányi jegybankelnök és Bokros Lajos pénzügyminiszter személyében – felvirradt végre a jegybanki korlátlan függetlenség éltető napsugara. Senkitől nem zavartatva emelkedett a pénzromlás, üteme több mint tíz százalékot emelkedett – tizennyolc százalékról huszonnyolc százalék fölé –, bevezették a forint csúszó leértékelését, olyan dolgokat, amelyekkel éppen a jegybanki törvény legfontosabb előírását, a pénzérték stabilitásának megőrzését tették nevetség tárgyává. A jegybanki függetlenség „tiszteletben tartása” ezekben az években olyan mértéket öltött, hogy mindez kritika nélkül maradt.
Igaz, a balliberális kormányzat politikájának támogatását ugyanakkor a jegybank szívvel-lélekkel megvalósította, minden eszközzel azt szolgálta, hogy a vagyonok és a jövedelmek átcsoportosítása a belföldiek kárára, a külföldiek javára megtörténjen. Emlékezzünk: kulcságazatok áron aluli privatizálása, belföldi jövedelmek elinflálása, juttatások lefaragása alkotta a hírhedt Bokros-csomagot. Senkinek fel sem tűnt a jegybanktörvény előírásaiban az, hogy a jegybank a kormány gazdaságpolitikáját úgy támogathatja, hogy közben a pénzérték stabil maradjon. Ha a kormány inflációt csinál, a jegybanknak kötelessége ezt ellensúlyozni, miként teszik ezt másutt is a komoly jegybankok.
Talán érdemes arra is visszaemlékezni, hogy milyen kínosan ügyelt a kormány a jegybank függetlenségére 1998 és 2000 között. Birka türelemmel, galamb lelkülettel viselte, hogy a jegybanki alapkamat végig messze az infláció felett járt, százmilliárdokat húzott ki ezzel a jegybank a hazai adósoktól, beleértve az államkasszát is, olyan összegeket, amikre égető szükség lett volna a fejlesztésekhez, ahelyett hogy ezek az összegek külföldre távozzanak.
Ismét változott a jegybanki függetlenségi felfogás 2003-ban, amikor a jegybankot erővel szorította a kormány rá, hogy a leértékelés irányába változtassa a forint árfolyamának mozgási sávját, pedig ehhez a jegybank egyetértése is szükséges lett volna, végül nyomásgyakorlással csikarták ki. Járai így váltotta meg a maga független jegybankelnöki hírnevét. Igazán örömmel venném a balliberális gazdasági elemzőktől azokat az írásokat, amelyekkel elárasztották a kormányt, tiltakozva a jegybanki függetlenség megsértése miatt, legalább utólag, ha esetleg ebben az időszakban ez a soha nem látott kritikaáradat egy része elkerülte volna a figyelmemet.
Simor jegybanki elnöksége alatt nyílt aztán a legszélesebbre a jegybanki függetlenség balliberális ollója. Bőven belefért még az is, hogy a vagyon- és jövedelemkimutatásra törvény által kötelezett jegybank elnöke elfeledkezzen mintegy hárommillió eurónyi offshore-számlán felhalmozott vagyonáról beszámolni, de annak jogos eredetét sem illett az egykori független jegybankelnöktől máig sem felkérdezni. Simor függetlenségi vitorlása ráadásul még az Európai Központi Bankból is jó szelet kapott. Tagjai az eurózónának a mai napig nem vagyunk ugyan, ám özönével érkeztek az ajánlások Frankfurtból, legyenek azok magával a jegybanki törvény bárminemű változtatásával vagy éppen a bank műveleteivel kapcsolatosak.
A kormány parlament elé vitt javaslataira pedig záporozott a kritika. Pedig kevesebb mint két év alatt előállt az értékálló forint, és a kormány gazdaságpolitikájának monetáris eszközökkel történő támogatására is van elég erő. Szükségessé váltak azonban a korábbi magyar jegybankban is szokásos szervezeti és intézményfejlesztési megoldások. Ezek folyamatos pergőtűz alatt állnak.
Mindazok, akik még az 1997-es húszmilliárd dolláros jegybanki konszolidáció ügye idején sem látták szükségét a jegybank akár parlamenti beszámoltatásának, ma minden döntéséért deresre húznák a jegybank elnökét. Miért vásárolt üdülőt, oktatási épületet, miért létesít alapítványokat, miért áll mellé egy állami tulajdonba került kereskedelmi banknak stb. Az ő szavaikkal élve a válasz egyszerű, azért, mert a jegybank független intézmény. A látszat azonban az, hogy csak akkor kell függetlennek lennie, ha az országnak nemzeti kormány van. Ha a kormány balliberális, és a jegybank egy húron pendül vele, akkor fütyül a pénzérték stabilizálására. Kiszolgálja a kormányt, s fel sem merül a függetlenség kérdése. Ma, amikor nemzeti kormányunk van, és a jegybank teljesíti mindkét fő feladatát, és úgy támogatja a kormány gazdaságpolitikáját, hogy közben a forint is stabil, elérkezett az ideje, hogy a balliberálisok amnéziába essenek a jegybanki függetlenséget illetően.
S kezdődhet a támadás!
mho
Hunhír.info
