A kereszténnyé lett világ lélekben már teljesítette, még mielőtt hallotta volna a nagy Gergely pápa rendelését: „A pogányok ünnepei lassankint keresztény ünnepekké változtatandók át.” A nép nem hagyta el a pogányság ünnepeit, csak keresztényi vonatkozásokat szőtt beléjük. Az ősi szertartások megmaradtak, de új nevet kaptak. A vigasságos öröm ünnepe, a karácsony is egy pogány kultuszt őrzött meg, külsőségekben, az időpontban is ragaszkodva a pogány hagyományokhoz.
A pogány népek általán örömünnepet ültek december utolsó hetében, a téli napforduló alkalmából. Ekkor folytak Rómában a szaturnáliék az emberiség aranykorának emlékezetére, a görög hitregében ez időszakra esik a fényességes Dionysosnak új életre kelése, a hinduk bráminjai december 21-e körül keltik fel álmából Visnut, a világosság atyját, és ekkor pattant lovára a fehér szakállú Wodin, hogy kiszabadítsa fogságából a természet bájos istennőjét: az ifjú Holdát.
Eleink is a Volga-menti hazában hangos ünnepre keltek e napokban, zajos örömmel üdvözölve a Napot, mely szomorú fogságából kitörve, ismét felül diadalmas szekerére az égen s ettől kezdve mind többet foglal el a sötétség országából.
A világosság győzelmét a sötétség felett ünnepelte minden nép e napokban, mikor a napforduló után ismét megnyúlik a nappal és nyílik a reménység, hogy mihamar kiderül a tavasz.
Ezt az ünnepet fel kellett használni s meg kellett tartania a kereszténységnek, a szellemi világosság győzelmének ünnepéül, amely győzelem Jézus születése napján kezdődött. Akadt is hamarosan több egyházatya, akik kiszámították, hogy a tavaszi napfordulókor történt Jézus fogantatása s így a születés december 25-ére esik. Az első nyilvános ünnep Jézus születésének emlékére 98-ban volt, a 138-ban elhalt Telesphorus pápa pedig már kötelezővé is tette azt. Mivel azonban egyetemesen nem volt még megállapítva Jézus születésének napja, a negyedik században élt I. Gyula pápa elrendelte annak tudományos alapon való meghatározását, ami a cenzori táblák alapján meg is történt. Az 1094. évi konstanzi zsinat véglegesen helybenhagyta a karácsony ünnepét, mely akkor négy napig tartott. Az ünnepi ciklus később egy nappal megrövidült, a protestánsok pedig Poroszországban 1826-tól kezdve, csak két napig, az anglikánok meg csak egy napig ünnepelnek.
Az ünnep hivatalos latin neve: vigilia; virrasztás, a magyar szó pedig, legalább egy buzgó historikusunk: Kállay Ferenc szerint, ki Klaprotha támaszkodik, még az őshazából való kínai érintkezés idejéből ered és emlékeztet a fekete hunok somán-ünnepeire, melyeket december végén tartottak.
Maga a karácsonyfa is ősi pogány szimbóluma a természet diadalmas életerejének, a gyertyák rajta tűzáldozatra emlékeztetnek, miket a meghosszabbodott világosság örömére rendeztek. Tulajdonképpeni elterjesztői pedig a karácsonyfaszokásnak a németek, kik egy ősi germán kultuszt őriztek meg benne. A kelta papok ugyanis örökzöld gallyakkal díszítették e napokban a házakat, melyekbe így betelepítették az erdő szellemét, aki tavaszig megvédi a lakókat a tél zordionsága ellen.
A magyar paraszt azonban ritkán állít fel karácsonyfát. Nála a keresztényi emlékezés e tekintetben erősebb a pogány reminiszcenciáknál. Inkább a betlehemi istállóra gondol, mikor karácsony-estén szalmát hint a szoba földjére, az asztal alá pedig jászol formájú szakajtót tesz, kipárnázva ezt gyönge alommal. A középkor elején különben is általán a jászollal szimbolizálták a karácsonyi ünnepet, Jézus születésének napját.
Arra való tekintettel, hogy hajdan karácsonykor kezdődött az újesztendő, a legszegényebb házban is hatalmas evés-ivás folyik ez ünnepen. Hogy bőven legyen minden az egész új évben! Húsételt azonban csak az éjféli mise után esznek, nálunk főként kocsonyát, ami sok pénzt jelent a babonás hitben. A virrasztó-estén mézes-mákos csík járja, borsó- vagy halleves, mézes dió és mézes fokhagyma, mely utóbbiak torok- és fogfájás ellen valók. De nemcsak magát, a háziállatait is kivételes bőségben részesíti a gazda karácsony napján. A vályújába piros almát tesz, hogy biztosítsa az egészségét, az asztali morzsát pedig a baromfinak hintik el, mert hogy attól bizonyosan sokat fognak tojni a tyúkok.
Azonban a lélek is megkívánja a maga táplálékát. Erre szolgál a regölés és a betlehem-járás. Ezekben is vegyest van pogány-énekmondás és biblikus recitálás.
A népi szokások, mik a karácsonyi ünneplés keretét adják, kevésbé ismeretesek, mint a mindenütt dívó betlehemezés s etnográfiai tekintetben is sok érdekesség van bennök, és feledik a nép lelkét is.
A székelyek, bár vendéglátó nép, karácsonykor szűk családi körben ünnepelnek. Karácsony szombatjától kezdve három napig egyhuzamban terítve van náluk az asztal és bőven delektálják magukat. Talán az ősöknek a téli napfordulón szokásos lóáldozatát tartja eszmétlen emlékezésben a sok mézeskalácsból készült ló, melyek a székely gyerekeknek járó legszokásosabb karácsonyi ajándékok.
A palócok különös gonddal őrzik a karácsonyi morzsalékot, melyet zacskóba kötve a következő egész esztendőn át megtartanak orvosságul maguknak is, a jószágnak is.
A göcsejiek a vízkeresztig terítetten álló asztal négy sarkára egy-egy szelet vereshagymát tesznek, az asztal alá pedig minden terményből egy keveset, és a legfontosabb házi és mezei szerszámokat. Az abroszt elteszik, és abból vetik az első gabonát. Az éjféli mise előtt a pásztorok nagy ostorpattogtatással és kolompolással bejárják a falut, be-be szólva egy-egy verset azokba a házakba, hol van ló, marha. A göcseji magyaroknál szokásos a karácsonyi „sodrófa”, mely a virrasztó éjszakára készül és arra való, hogy beteg embert és állatot megdörgöljenek, így gyógyítsanak vele.
Nógrád egyes községeiben a kondás vagy csordás karácsony estén egy nyaláb fűzfavesszőt vesz a hátára, és sorra bezörget a házakba, hol van jószág. Erre kijön a háziasszony, a kötényével kihúz egy vesszőt s azzal megveregeti a pásztort is, egymás után a családtagjait is, hogy egészségesek legyenek. Ha aztán ezzel a vesszővel hajtják ki először a marhát a tavaszi legelőre, mert hogy így bizonyosan megóvták vele a felfúvódástól. Ugyancsak Nógrádban az előestén egy egész kenyeret tesznek az asztalra, mely így áll ott újév napjáig. Ekkor megszelik a kenyeret, mert azt hiszik, hogy ezzel biztosítják, hogy az egész évben legyen kenyér a háznál. Az asztal alá szájával lefordított bögrét tesznek, arra szénát. Ez a széna orvosságul szolgál majd az ünnepek után a tehénnek, melyet, ha ebbe a bögrébe fejnek meg az ünnep elmúltával, mindig bőven lesz tej.
A Bácskában a rácok hatalmas tuskőt vágnak ki karácsony előnapján. Ezt a „bádnyák”-ot az ünnep mind a három napján tűzre teszik ebéd és vacsora idején. Az utolsó napon aztán a legfiatalabb gyerek odacsapja az ajtófélfához. Ahány szikra ugrik ki belőle, annyi csibe kél ki a jövő esztendőben. A bunyevácoknál az első vendégre fontos feladat vár. Ha megeszik egy gerezd mézbe mártott fokhagymát, ezzel elűzi a házból az ólálkodó gonosz szellemeket. A sokácok az abrosz alá almát tesznek, melyből az ünnep három napján egy-egy falatot adnak a háziállatoknak, hogy jobb étkűek legyenek. A kutya azonban nem kap belőle. Az ünnepi fonott kalácsot nagy áhítattal egyszerre s együtt fogyasztják el.
A liptói tót mindazt az asztalra rakja karácsony böjtje estéjén, amiből a legtöbbet kíván: kenyeret, zabot, lent árpát, krumplit, szénát meg pénzt. Mikor maga már jóllakott, megeteti a lovát, marháját is, és a gatyaszáron keresztül sárgakását és árpát szór a baromfinak. A házi szemetet csak ünnep után söprik össze, s akkor megveregetik a seprővel a szilvafákat, hogy azok bő termést hozzanak.
A zalai szláv gazda esti harangszókor egy csomó szalmát visz a lakószobába és beteszi az asztal alá, miközben egy mondókát ropogtat, kívánván magának és családjának: pulykát, rucát, csibét, ökröt s főként „igen sok aranyat, ezüstöt”. Ekkor mindnyájan letérdelnek a szalmára, imádkoznak, aztán a szalma egy részét az asztal alá, másikat az asztalra teszik, hogy ünnep után kötelet fonjanak belőle a gyümölcsfákra.
A temesi szerbeknél a legnagyobb gondot az okozza karácsonykor, hogy egy jóravaló férfi vendéget fogjanak maguknak, aki hajlandó ott tölteni az ünnep két napját és torkig megtömni magát. Karácsony előtt való napon az asszony megtölt egy kesztyűt mindenféle gabonaneművel, és felakasztja a szoba ajtajára. Karácsony első napján mindjárt reggel betoppan aztán a várva-várt „polezsnik”, a vendég. Udvariasan leültetik s az asszony a kesztyűből rászór egy kevés gabonát. Így hulljon az Isten áldása rá és e házra. Másnap megismétlődik a ceremónia, ebéd után pedig nagy vigassággal, dudaszóval hazakísérik a vendéget.
A horvátoknál a vacsorához a legfiatalabb férj a fején behozza a karácsonyi nagy kalácsot, melynek közepén mélyedés van, megtöltve jóféle édességekkel. Ezt a kalácsot azonban csak Háromkirályok napján eszik meg. Ünnep első napján a gazda kimegy a földjére és megöntözi szenteltvízzel.
Az árvai lengyelek a böjti vacsorán megszegett ünnepi kenyér első darabjába egy gerezd fokhagymát és egy összehajtott ostyát tesznek. Ez a kenyér aztán orvosságul szolgál az állatoknak.
A bolgár asszony esti harangszókor kalácstésztát kezd gyúrni, melybe egy ezüstpénzt tesz. Akihez a kalács pénzes darabja jut, az lesz a legszerencsésebb az újesztendőben. Az asztalra három szemétdombról hozott szemetet, egy zacskó homokot és némi pénzt helyeznek. Ünnep után a szemetet kiviszik a mezőre, a bő termés biztosításául, a homokot pedig a hombár köré öntik ugyanazért. A vacsora első fogása egy szem fokhagyma: veszett kutya marása ellen.
Szándékosan kihagytuk a karácsonyi népszokások közül azokat, melyek szoros értelemben vett varázslatok és a rideg, babonás hiedelmeket. S még így is telve vannak azok az ünnepi szokások babonákkal és varázslatos elemekkel. Mert a nép lelke megtöltözött a neki értetlen, felfoghatatlan dolgok csodálatával, a természetfölöttinek zavaros hitével, amik együtt megteremtik a babonáz s ez a varázslat. A túltengő képzelet egyszer dalt fakaszt a nép ajkán, máskor tündéries mesébe ömlik, legtöbbször azonban, sőt állandóan a fékezhetetlen babonában merül ki. Imádkozzunk, kivált most, Karácsonykor, hogy az Úr Jézus szent tanításának fénye megvilágítsa az elméket és elűzze a babonákat.
Közreadta: Levente László
(Lurdi Szűz Mária és a Szent Család Képes Naptára 1925. Budapest, 1925. Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó, a Szent-István-Társulat egyesített üzemei Részvénytársaság-Rózsa Kálmán és Neje Naptárvállalata. 51-53. old.)
Hunhír.info
