A 2008-ban elkezdődő válság külön fejezete a PIGS or­szá­gok tör­té­ne­te, ez a be­tű­szó Por­tu­gá­li­a, O­lasz­or­szág (Itália), Gö­rög­or­szág és Spa­nyol­or­szág ne­vé­nek kez­dő­be­tű­i­ből áll. És nyilván csak a „véletlen” műve, hogy összeolvasva egy o­lyan angol szót alkotnak, ami magyarul azt jelenti, hogy disz­nók.

A négyük közül legsúlyosabb helyzetben lévő Gö­rög­or­szág jelenére és jövőjére már csak azért is érdemes rá­te­kin­te­ni, mert a „görög dráma” mutatja be a leg­meg­ren­dí­tőbb módon a globális pénzhatalmi rendszer valóságos ter­mé­sze­tét. És mivel minden jel arra utal, hogy a görög dráma nem ért véget, sőt olyan újabb felvonás kezdődik, ami akár az Európai Unió történetének legsúlyosabb kihívását jelentheti, lássuk mi is van e tragédia színpadi „díszletei” mögött?

Nos, Görögország a válság kirobbantását megelőző évtized során is számos belső társadalmi, gazdasági problémával küzdött, ám e problémák alapvetően nem a görög társadalom működési zavaraihoz, hanem az egész európai integráció láthatatlan hatalmi rendszeréhez kötődtek. E rendszer egyik döntő eleme az, hogy a globális pénzhatalmi komplexum német, francia nagybankok képében megjelenő „divíziója” e négy mediterrán országra egy patologikus „munkamegosztási” rendszert kényszerített rá. Ennek lényege az volt, hogy ezek az országok „kirakatként” szolgáló „felemelkedése” mögött, főként Németországgal szemben fennálló kereskedelemi és fizetésimérleg-deficit folyamatos növekedése húzódott meg.

A 2008-ban kirobbantott válság azonban brutálisan megváltoztatta a helyzetet, és az addig minden érintett fél által hallgatólagosan tudomásul vett egyezséget folytathatatlanná tette. Itt jutunk el az unió egyik legsúlyosabb ellentmondásához, ahhoz tudniillik, hogy ez az integráció elsősorban és döntően a globális pénzhatalmi rendszer nyugat-európai osztagának intézményesülése, érdek-képviseleti intézménye. Amíg a dolgok „normális” menete e rendszer stratégiai érdekeit szolgálja, addig a felszínen minden a sikeresség látszatát kelti, de amint „valami” történik, akkor lehull a lepel. (A lepel lehullása egyébként görögül úgy hangzik, hogy apokalipszis). És 2008-ban éppen ez történt.

Bár az addigi hamis egyezség itt békés úton átépíthető lett volna, de nem ez történt, hanem az, hogy a felhalmozódott belső feszültségek szanálásának árát minden tompítás nélkül a PIGS országokra zúdították rá. A hamis feltételezés az volt, hogy a PIGS országok állampolgárainak hedonizmus, államainak „fiskális alkoholizmusa” okozta a válságot, a hamis megoldási logika pedig az, hogy így annak minden terhét, mint „vétkeseknek”, ezeknek az államoknak és állampolgároknak kell viselniük, megszorítások formájában. Az alapfeltételezés azért volt hamis, mert, bár a konstrukció hamis volt, de annak igazi haszonélvezői nem e négy mediterrán ország népei, hanem a német és francia bankok, illetve az az unió centrum országainak lakói voltak, tehát a konszolidáció terheit nekik ugyanúgy viselniük kellett volna. Másrészt még, ha igaz is lett volna az a feltételezés, hogy a PIGS országok „felelőtlen dorbézolása” a válság egyetlen oka, akkor sem feltétlenül az azonnali brutális megszorítás lett volna az egyetlen követhető logika.

A Nemzetközi Valutaalap számos tanulmányában maga ismerte el, hogy a megszorítások valójában nemhogy megoldást nem jelentenek, de egy olyan negatív spirálba viszik az adott társadalmat, aminek a vége csak a teljes önfelszámolás lehet. Az EU cinizmusa és felelőtlensége azonban 2008 és 2011 között odavezetett, hogy a részben tudatosan gerjesztett hisztéria az egekbe repítette a görög államkötvények kamatait, amelyek a „csúcson” az évi negyven százalékot is meghaladták. Ép elméjű ember nem gondolhatja komolyan, hogy létezik olyan gazdaság, amely képes „kitermelni” ilyen kamatszint fedezetét. A GDP százhetven százalékát is meghaladó és a brutális megszorítások ellenére még gyorsabban növekvő államadóssági szint után már csak egy gigantikus „mentőcsomag” állíthatta meg, legalábbis ideiglenesen, a szabadesését. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a „mentők” nem Görögországot, és pláne nem a görög társadalmat „mentették” ezzel, hanem saját magukat. A formálisan az Európai Uniótól és a Nemzetközi Valutaalaptól származó kétszáznegyvenmilliárd euró nem a görög népet, hanem a globális pénzhatalmi rendszer kárvallott osztagait „kártalanította”. Görögország nemzeti jövedelme ma huszonöt százalékkal alacsonyabb, mint 2008-ban volt, tehát legjobb esetben is legalább tizenöt-húsz év „esik ki” a görög társadalom életéből. A munkanélküliség a kezelhetetlen huszonhat százalékos szinten áll, a fiatalok munkanélküliségi rátája pedig a hatvan százalékot is meghaladja.

Az egyre súlyosbodó válság a politikai hatalmi rendszerben is „csúcsra jár”, hisz a hely­zet értelemszerűen hívja életre a „radikális” megoldások kö­ve­te­lő­it. A most zajló el­nök­vá­lasz­tá­son a liberális elitek arra tesznek kísérletet, hogy mégis csak megerősítsék a glo­bá­lis hatalmi logikákhoz il­lesz­ke­dő válságkezelési stratégiájukat. Ha kísérletük sikerül, ak­kor meghosszabbíthatja a vergődés most is zajló módját, ha viszont nem, akkor előre hozott választások lesznek, amelynek eredménye nagy valószínűséggel az uralkodó né­zet­rend­szer­rel radikálisan szakítani kívánó erőket juttatja hatalomba. Az ennek nyomán Görögországban és az európai uralmi térben elszabaduló indulatok azonban minden ed­di­gi­nél pusztítóbb for­ga­tó­köny­ve­ket rajzolhatnak ki. Tehát igaz ugyan, hogy Görögország az európai kultúra bölcsője, de most lehet, hogy egyben koporsója is lesz majd.

mho

Hunhír.info