Henry Kissinger idézett brutális beismerése persze korántsem annyira nóvum, amint amennyire annak tűnik. Aki ugyanis csak egy kicsit is jobban elmélyül az éppen száz éve kirobbant első világháború rejtelmeiben, talál rá hasonló példákat. A minduntalan visszatérő kérdés csupán az, hány hasonló önbeismerésre van szükség a tisztánlátáshoz?

Szóval most, a százéves évfordulón különösen is érdemes fellapoznunk a Bangha Béla jezsuita általa alapított és szerkesztett Magyar Kultúra (MK) című társadalmi és tudományos szemle első világégés idején megjelent évfolyamait. Így az 1916-osat, amelyben az orgánum egyik állandó munkatársa, Burján Károly „Szabadkőmíves csendélet” című glosszájában beszámolt egy fölöttébb tanulságos szabadkőműves páholygyűlésről.

Igen, egy páholygyűlésről, amelyen Szundy Károly olyan testvérei társaságában, mint Apáthy István, Bakonyi Kálmán, Braun Salamon, Gerő Ödön, Kapratil Adolf és Schönwald Vilmos, kijelentette – amint erről a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos közlönye, a Kelet tudósított –, hogy a Nagyháholy működésével nincsen megelégedve:

„Kifogásolja azt, hogy amikor külföldi szabadkőmíves kötelékek egy részének óriási része volt abban, hogy népünket bevitték a háborúba, nem találja a mi részünkről az ennek a munkának megfelelően erélyes és hathatós ellenmunkát.”

Aminek aztán meg is lett hamarosan a böjtje. Ugyanis ezután szemére hányja a Nagypáholynak, amiért a világháborúban támadt drágaság leküzdésére semmit sem tett:

„Szóba hozta azt, hogy a hadseregszállítási csalással vádoltak közt testvérek is szerepeltek. A Nagypáholy elemi felháborodása azonban hiányzott s nem közösítette ki azonnal az illetőket.”

Vagyis témánál vagyunk. Szundy testvér elismeri tehát, hogy népünknek az első világégésbe való bevitelében azért nem csekély része volt a „hárompontos testvérek”-nek, akárcsak a papírtalpú bakancsok készítésében és forgalmazásában, a közvetítő kereskedelem által támasztott hatalmas árdrágításban. Amiről a MK az idézett írás után a következő beszédes adatokat közölte:

„Polónyi Géza parlamenti beszédéből lejegyzünk néhány tendenciózusan agyonhallgatott részletet:

»1890-ben Budapest lakossága 505 763 lélek volt, 1900-ban pedig 732 322, a növekedés tehát 44,8 %. Ezen idő alatt a marhakereskedők száma 66-ról 208-ra, vagyis 215 %-kal, a tojás-, tej-, vaj- és sajtkereskedők száma 1216-ról 3799-re, vagyis 212 %-kal emelkedett.«.”

Ezután megkérdi a MK, „kell-e még bővebben bizonyítanunk a közvetítő kereskedelem árdrágító szerepét?”. S akinek netán már akkor sem lett volna eléggé világos, hogy a szabadkőművesség legfelsőbb vezetése által egyáltalán nem kifogásolt síberkereskedelem mögött zömében kik állnak, folytatta Polónyi idézését:

„Harmincezer volt a galiciai menekülteknek az a száma, amely a legutóbbi időben Budapestre érkezett. A galiciai menekültek a piszok elképzelhető legnagyobb fokát hozták közénk. Ugyancsak legilletékesebb helyről megerősítették, hogy a feketehimlőt hozták magukkal és a kényszeroltás alól magukat kivonták. Úgy hogy a legnagyobb fertőzés veszedelme fenyegette a fővárost.”

Mégis, írja szintén a MK ugyanezen évfolyamában Burján, akadt akkortájt olyan „társadalomtudós”, aki egy román községben szerzett tapasztalatairól a szabadkőműves Jászi (Jakubovics) Oszkár által jegyzett Huszadik Század hasábjain beszámoló írásában azt akarta elhitetni, hogy „a falu zsidó szatócsa és pálinkamérője rendkívül szimpatikus jelenségek, ellenben a pap meg a jegyző már kevésbé barátai a népnek”.

Szóval már akkor sem volt olyan ritka a szabadkőműves önbeismerés. Mint például, hogy páholykötelékek vitték be népünket az első világégésbe. Egy biztos: érdemes odafigyelnünk a szabadkőművesség képviselőire és médiumaira. Ugyanis van, hogy érdemben többet tudunk meg tőlük és belőlük, mint bárki mástól és máshonnan.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info