A Néphazugság szerint igen. S ha valamikor, ilyenkor különösen is ráillik korántsem általunk adott címe. A népfelségre hivatkozva képes annak elhitetésére ugyanis, hogy amíg a konzervatívok önkritikátlanok és másokat eleve lebecsülnek, amiért nem olyanok, mint ők, addig a liberálisok képesek tükörbe nézni s elfogadni másokat is. Csak egy hát a bibi. Gyónó és toleráló képességüket, ha van, valahogy fenemód rejtegetik.
Az orgánum tegnapi számában bizonyos Marosán György egy lélektani tanulmányra (Szabó Zsolt Péter-László János: „A nemzettel való azonosulás magyar kérdőíve”. Magyar Pszichológiai Szemle, 2014/69.) hivatkozva arról számolt be, hogy „számottevő eltérés van a „liberális” és a „konzervatív” személyek erkölcsi értékelése között”. Kísérleteket végeztek ugyanis: arról kérdezték alanyaikat, bizonyos erkölcsi értékek mennyire fontosak nekik. Nyolcat soroltak fel: ne árts, ne légy igazságtalan, légy lojális a csoporthoz, tiszteld a tekintélyt, tartsd tiszteletben a szentséget, ne korlátozd a szabadságot, légy becsületes, legyen önfegyelmed! Majd a megkérdezettek válaszait így jellemezték:
„A „Ne árts!” erkölcsi parancsa mindenki számára alapvetően és egyenlő mértékben fontos és követésre méltó volt. Ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoportlojalitást, a tekintély követését és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak. A fenti eredmények arra utalnak, hogy a konzervatív személyek inkább hajlanak a csoport dicsőítésére, a csoportot ért kritikák visszautasítására és a csoporttal szemben álló más közösségek lebecsülésére.
Ezzel szemben a liberális nézetű emberek készek megfontolni és tények alapján elfogadni a csoportot ért kritikát. Az önkritika és a csoport által elkövetett hibák, bűnök beismerése – az ő szemükben – nem akadálya a csoporthoz való kötődésnek. Ez az eltérés magyarázza, miért van az, hogy a nemzet egyik része felmenti a magyarságot például a XX. század derekán elkövetett bűnök alól, míg egy másik része hajlamos beismerni, hogy a magyar nemzetet felelősség terheli a történtekért, és közben képes megmaradni magyarnak.”
Tehát a probléma szerintük a fentiek alapján az, ha például mi, magyarok, túlértékeljük önmagunkat azzal, hogy mi mindenekelőtt igenis a magunk történelmére, művelődésére vagyunk büszkék, nem pedig másokéra, tekintet nélkül azok érzékenységére, s nem állítunk magunknak siratófalat, nem meakulpázunk a múlt század derekán elkövetett „bűneink” miatt. Míg mások – nem nevesítette, konkrétan kik, de persze így is tudjuk – elismerik, ha hibáztak, tévedtek a történelemben, és eszük ágában sincsen, hogy magukat mások fölé helyezzék.
Reméljük, nem kell mindezek olvastán kérdések sokaságát feltennünk akár a liberálisok 1918-hoz, 1919-hez és Trianonhoz, akár az 1989-ben elsikkasztott rendszerváltozáshoz történő viszonyulásával kapcsolatban. Nem, mindezek után ugyanis nincsen már több kérdés. Csak kővé meredhetünk csodálkozásunkban, mennyire nincsen határa nálunk a hajmeresztőbbnél hajmeresztőbb megfogalmazásoknak.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
