Ráadásul nem is kell messze mennie, hogy igazát a választó is megtalálja. Jogosnak ta­lál­ná azt is, hogy a politika felkent szereplőiről is tudni lehessen, hogy tagjai-e nem nyilvános nemzetközi társaságoknak, kapnak-e ott ins­truk­ci­ó­kat, vá­das­kod­nak-e hazánk ellen. A civileket a politikailag motivált álcivilektől azonban cél­sze­rű — talán tör­vé­nyi erővel is — elkülöníteni, hogy a valódi civileket meg tudjuk be­csül­ni.

Hazánk a kilencvenes évek fordulóján né­mi kö­zönnyel, de u­gyan­ak­kor na­iv vá­ra­ko­zás­sal lé­pett a rend­szer­vál­toz­ta­tás út­já­ra.

A közönyt mutatta, hogy említésre érdemes erőszakos cse­lek­mény, rendzavarás nem kísérte az átalakulást, s hogy 1990 tavaszán az első szabad választásokon a részvétel még a hatvan százaléktól is jócskán elmaradt. Az emberek azt gondolták, hogy a pártok mindegyike — ugyan más és más ideológiai alapon, de — a népjólét emeléséért, a fejlett Nyugathoz való felzárkózásért dolgozik, azaz a dolgok me­ne­tét valahol a többségi választói akarat fogja meghatározni, és a rendszerváltás a tíz­mil­li­ó állampolgár akaratának megfelelően megy végbe.

A baloldalinak címkézett pártalakulatokról (beleértve az utódpártot is) egyfajta szociálisan érzékeny képzet alakult ki, a jobboldaliakról pedig azt gondolták, hogy inkább a tulajdon gyors magánosításának, a vagyoni és jövedelmi rétegződés gyorsabb útját követik. Tőlük várták a magánvagyo­nok visszaszolgáltatását is. Több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy a magyar társadalom rádöbbenjen: nemcsak a gazdaságunk van kitéve a külvilág hatásainak, de a hazai társadalmi-politikai ügyek alakulása ugyanattól a hullámzástól függ. Nem véletlen, hogy a választások többsége az elmúlt negyedszázadban inkább volt valami ellenes, mint valamit megerősítő, s láttunk példát arra is, hogy a váltás inkább megszokásból, mint valós választói érdekből történt (2002).

Sokáig rejtve maradt az a mechanizmus, amelyik a kormányzati cselekedeteket a választóknak tett ígéretektől és a reális várakozásoktól eltéríti. Célszerű a meghatározó szerepkörrel bíró globalista, az oligarchikus és a civil ügyekről szólni. Máig feltáratlan — de attól még tény — a „sikeres” erőfeszítés, amelyet a hajdani SZDSZ és a vele szorosan együttműködő globalisták tettek annak érdekében, hogy hazánk gazdaságának gerince globális szereplők tulajdonába kerüljön.

A tulajdon magánosítása az általuk képviselt recept szerint valósult meg, a neoliberális — a gazdaságban való állami tulajdonosi részvételt elutasító és a szabályzói funkciókat is minimalizáló — állameszme jegyében, amelynek a társadalmi szférákban is a korlátlan liberalizmus felelt meg. Ebben pedig a választói várakozásokkal mindig szembemenetelő, de ragadványként a nevét megőrző baloldalra és a köré felépített és megkérdőjelezhetetlenül civilnek kikiáltott véleményvezér struktúrákra támaszkodtak.

Ezek életben tartására rendelkezésre állt a mindenkori állam és annak gazdasági szervezetei, alapítványokon, a médiában elhelyezett, jól fizetett reklámokon keresztül. A 2010-es választásokig a hazai gazdaság külföldi érdekű működtetéséhez szükséges „eszmei véleményvezéri töltet” életben tartásához alig volt szükség a valódi érdekeltek áldozatvállalására. A hazai költségvetésből működő szervezetek is nekik dolgoztak, élükön a jegybankkal. Ukrajnában viszont a Nyugathoz és az oroszokhoz kötődő vagyonos oligarchia vezeti a politikai küzdelmeket, a civilek szinte szerep nélküliek. 2010 óta a civilszervezet fogalma a figyelem középpontjába került, kényszerűségből előtérbe kellett lépniük a valódi érdekelteknek. Tovább nem övezhette titok, hogy akár a darabokra szakadt volt kormányerők alakulatainak vagy éppen a friss parlamenti pártok háttérszervezeteinek finanszírozásában szerepet vállalók honnan és mekkora összegeket mozgatnak számláikon.

A civil álca is több esetben megbukott, feltűntek mögötte a külső érdekek, és az a kapcsolatrendszer is láthatóvá vált, amelyik negyedszázadig homályba burkolódzott. Végleg kérdéssé vált a legendás függetlenség. Igen, ezt végre a választó is észrevette, és dühös miatta, mert rájött, hogy sokszor és vészesen megtévesztette a „független” civil álca. Ezért kutakodik és egyre mélyebbre ás. Szeretné tudni, hogy kik és miként mozgatják a szálakat. Oda jutott, hogy kedélyesen mosolyog és már távolról sem ijedten, amikor a világ első hatalmának elnöke éppen a civileket félti, mert joggal kérdezi, hogy miféle civileket, talán az olyan szervezeteket, amelyeket politikai céljaik leplezésére építettek fel.

Ráadásul nem is kell messze mennie, hogy igazát a választó is megtalálja. Rossz sej­té­se­i alátámasztására konkrét példát is lát abban, hogy a jog­ta­lan­sá­go­kat a parlamentben szóvá tenni hivatott, a költségvetésből finanszírozott hivatalba is kedélyesen beépültek az álcivilek. Jogosnak ta­lál­ná azt is, hogy a politika felkent szereplőiről is tudni lehessen, hogy tagjai-e nem nyilvános nemzetközi társaságoknak, kapnak-e ott ins­truk­ci­ó­kat, vá­das­kod­nak-e hazánk ellen. Sok további tudásra van ahhoz még szükség, hogy a de­mok­rá­ci­a eredményes működtetéséhez a világ mai, sokoldalú és felettébb bonyolult rend­sze­ré­nek ismeretében eljussunk. A civileket a politikailag motivált álcivilektől azonban cél­sze­rű — talán tör­vé­nyi erővel is — elkülöníteni, hogy a valódi civileket meg tudjuk be­csül­ni. A valódi civilek mindig hasznos kritikusai lehetnek ugyanis az éppen regnáló kormánynak, de ilyen összekevert állapotban rendszerint rájuk is gyanakszanak, pedig a baráti építő kri­ti­ká­ra mindig szükség van, azért csak az önteltek sértődnek meg, a bölcsek, ha nem is örülnek, de építkeznek belőle.

Boros Imre – MHO

Hunhír.info