Az Európai Bizottság hamarosan leköszönő elnöke, Manuel Barroso (Atilla nagykirályunk reggelije – by Vona) személyesen hozta Budapestre és adta át Orbán Vik­tor­nak az unió és hazánk hét évre szóló partnerségi meg­ál­la­po­dá­sá­nak dokumentumait. A leköszönő bizottsági elnök részéről a személyes megjelenést vehetjük akár na­gyon udvarias gesztusnak is, ami részben kompenzálja a bizottság hazánk ellen folytatott alaptalan áskálódásait

Ma­nu­el Barroso tehát súlyt helyez arra, hogy vele kapcsolatban inkább a szépre em­lé­kez­zünk majd a jövőben. Aligha hiszem ugyanis, hogy további huszonhét esetben ismét ven­né a vándorbotot és a tagországok fővárosaiba zarándokolna az értékes iratcsomókkal.

Az aktus kapcsán érdemes elmélkedni arról, hogy miként is állunk az EU-val anyagi (pénz)ü­gyek tekintetében, hiszen az eköré épített közbeszéd tele van valótlan, enyhén vagy súlyosan félreértelmezett narratívákkal. A ballib oldalról agyonsulykolt — és a köz­be­széd­ben berögzülő — elbeszélés szerint az unióból érkező pénzáradat a fejlettebb tag­or­szá­gok áldozatvállalása a szolidaritás jegyében, hogy a fejletlenebb tagországok nívóját közelítsék a centrum országaiéhoz. Ebben az értelemben hangzik csak igazán jól a vád, amely szerint mi hálátlanok vagyunk, ha a kenyéradók kezébe harapunk, és nem követjük hangra, betűre a bölcs tanácsokat, amelyek az EU-ból érkeznek. Mert ezeket követni kel­le­ne, mondják, még akkor is, ha esetleg a tanácsok fura módon csak ránk vonatkoznak, a többiekre nem. Nem is kötelesek követni azokat. A hangadók azt is javasolják az EU-nak, hogy ezért büntetésként zárolják Brüsszelben a nekünk szánt ajándékok á­ra­da­tát, egészen addig, amíg meg nem javulunk.

A nemzetközi és a hazai ballib sajtó abszolút ebben a hangnemben tárgyalta az elmúlt é­vek­ben az uniós ügyeinkben keletkezett konfliktusokat.

E beszéd elfogadott frázisaival szemben azonban a magyar–uniós viszony teljesen más a­la­po­kon nyugszik. Kiegyensúlyozott, sőt inkább az unió fejlett tagországainak e­lő­nyö­sebb viszonyrendszer ez. Az uniós tagságra való felkészülés másfél évtizedében (1989–2004 között) hazánk megnyitotta piacait az uniós tagországok gazdasági szereplői előtt, akik éltek is ezzel a lehetőséggel bőségesen. Mára úgy birtokolják termelő- és ex­port­ka­pa­ci­tá­sa­in­kat, hogy az általuk befektetett tőkéjük többszörösen megtérült a tag­sá­gunk óta eltelt tíz évben. Cégeik piaci hatékonyságát (versenyképességüket) jórészt a nyu­ga­ti termelékenységi szintet elérő, de igencsak olcsó hazai munkaerőnek kö­szön­he­tik. A Magyarországon megtermelt dollár- és eurómilliárdok azonban hazánk helyett a fej­lett nyu­ga­ti országok cégkasszáiban landolnak, és egy részük adóként bekerül a ne­künk uniós forrást biztosító nyugati államkasszákba.

Nyitott a fogyasztói és a pénzügyi szolgáltatások piaca is. Persze elmondhatjuk, hogy csak a nyugatiak számára lett nyitott, mert ezekből a szektorokból a hazai tulajdon szin­te teljesen kiszorult. Az itt realizálható profitoknak is azonos az útja. Éves mérlegben a pi­ac­nyi­tás­ból adódó kifele irányuló pénztranszferek szerény számítás szerint is több mint kétszeresen felülmúlják a legeredményesebben lehívott uniós források összegét. A pi­ac­nyi­tás következtében tehát sokkal több pénz távozik a Nyugat, illetve Brüsszel, azaz az EU irányába, mint amennyi forrásként érkezik onnan hozzánk. Az már a nyu­ga­ti piac- és adószabályozás kérdése, ha a nálunk előállított profit egy része mégsem a fejlett tag­or­szá­go­kban, hanem valahol offshore helyeken köt ki végül, mondjuk épp Lu­xem­burg­ban, ahonnan az ország kis mérete miatt csak „pár fillér” csordogál vissza az EU közös költ­ség­ve­té­sé­be.

Az unió költségvetése is nyitott. Áll egyrészt a hazai adókat koncentráló részből, amelyet terhelnek a kö­zös EU-kasszába történő befizetések, ezt viszont kiegészítik az uniós kö­zös költségvetésből jogosan járó és határozottan nem ajándék, hanem járandóság jel­le­gű transzferek. (Az EU-ból minden tagországba érkeznek transzferek, persze eltérő nagy­ság­rend­ben.) Egyébként a norvég és a svájci alapok is így működnek. E két ország u­gyan nem tagja a szervezetnek, de élvezi az uniós piac nyitottságát, amiért el­len­té­tel­ként közvetlenül, s nem az EU- költségvetésen keresztül juttat forrásokat egyes jogosult tag­or­szá­gok­nak. Ebben az értelemben van köze a pénzek elköltéséhez a fogadó kor­má­nyok­nak, de a bizottság sem bújhat ki a felelősség alól. A norvég és a svájci juttatás is ma­gyar költségvetési pénzforrás, aligha megengedhető tehát az önkényes pályázati bírálat, vagy a hazai törvényeket megkerülő, pénzintézeti engedélyekhez kötött tevékenység.

A két donor országnak is tudomásul kell ezt vennie.

Az átnyújtott partnerségi dokumentumok tükrözik is azt, hogy ez a mi költségvetésünk ré­sze, szemben azzal, ami az előző hétévi dokumentumot jellemezte. Ott a balliberális kormányzatnak az volt a véleménye, hogy a kiadásokat uniós sugallatokra kell beállítani, s olyan tételeket kell előnyben részesíteni, amikor a pénz valamilyen módon visszajut o­da, ahonnan jött. A források zöméből olyan árukat kell venni, amiket a donor or­szá­gok­ból adnak el, olyan projekteket kell készíteni, amelyek kivitelezését nyugati cégek végzik. A mostani hétéves partnerségi megállapodás viszont a hazai gazdaság fejlesztését helyezi előtérbe. A pénzt úgy szándékozik elkölteni, hogy abból maximális hazai jö­ve­de­lem­bő­vü­lés keletkezzen. Addig azonban, hogy ez az állapot előálljon, hosszú út vezetett, mert a nyugati fejekben is le kellett küzdeni a „mi adakozunk” hamis tudatot és fel kellett cse­rél­ni az egyjogú „partnerek vagyunk” tudatára. Barroso szívélyessége ezt két­ség­te­le­nül je­lez­te.

Boros Imre közgazdász – mho

Hunhír.info