A magyar kormányfő a bálványosi szabadegyetemen elhangzott beszéde jelentős támadásokat váltott ki Magyarország ellen a nemzetközi globalizációs, liberális sajtóban. Charles Gáti példaként a diplomáciai kapcsolatok alacsonyabb szintre helyezését, kultúrharcot sürgetett, mások további elszigetelő lépéseket. Először próbáljuk meg körülírni, hogy miről is beszélünk.

A liberalizmus az angol(1689), majd a francia(1789) forradalommal, az amerikai függetlenségi háború győzelmével(1783) vált állami-alkotmányos kereteket meghatározó és formáló eszmei tényezővé. A liberalizmusnak majd egy évszázadig a legcsekélyebb köze sem volt a demokráciához, szabad utat nyitott számos tőkés csoport a piacon történő érvényesülésének, ugyanakkor csekélyek mérhetetlen gazdagságát nagy tömegek gazdasági-jogi-politikai kisemmizésével alapozta meg. A tőkefelhalmozás forrása a gyarmatosítás volt, mely természetszerűen együtt élt a rabszolgasággal.

A XIX. század liberális hatalmai éjjeliőr /veileur de nuit/ államai azonban a kiváltságos csoportok privilégiumai védelmében meglehetősen erősnek bizonyultak. A technikai fejlődés csodálata mellett Széchenyi Istvánt és br. Wesselényi Miklóst is megrendítették az angliai nyomor megnyilvánulásai. Talán azt is kimondhatjuk, hogy az abszolút monarchiák/Oroszország, Habsburg-birodalom, Poroszország, Spanyolország is jobban védték az elesetteket, szegényeket, mint a Manchesterben, vagy Vadnyugaton viruló, kifejeződő liberalizmus.

A századforduló felé közeledve a Nyugat országaiban bizonyos előrelépés történt a szociális jogok, az életforma civilizálása területén, példaként a viktoriánus Angliában. A szabad versenyes liberalizmus az igazi első hatalmas pofonokat az első világháború kataklizmája és az orosz bolsevizmus győzelme, majd a nagy világgazdasági válság révén kapta.

Az 1930-as évektől-bár ideológiai értelemben szembenálló – azonban gazdaság- és társadalompolitikájukat illetően számos hasonlóságot mutató rendszerek – alkalmazták az állami beavatkozást szemben a piac és a tőzsdei hatalmasságok gátlástalan és korlátlan uralmával. Így mutatnak számos bizonyos hasonlóságot Németország, Olaszország, Spanyolország ekkor új rendszerei, a New Deal, vagy akár a francia Népfront-kormány bizonyos intézkedéseivel. Új, társadalmi igazságra, nemzeti szolidaritásra épülő rendszert kezdtek kiépíteni Latin-Amerikában is: Getulio Vargas Új állama Brazíliában, Peron justicializmusa Argentínában, German Busch
Bolíviában, Cardenas Mexikóban. Sokan nem akarják elhinni, de a britekkel Palesztinában szembenálló cionista vezető, Abraham Stern is egy ideig mintának, célnak egy német-olasz típusú totális államot tekintett. A példákat a végtelenségig lehetne sorolni.

A második világháborút követő nyugat-európai államkapitalizmus: De Gaulle államfilozófiája, a Bad Godesberg által ihletett német szociáldemokrácia, a balközép olasz kormányok, a skandináv, finn szociáldemokraták folytatták, követték az állami szabályozás, szerepvállalás elveit. Ennél markánsabban baloldali álláspontot jelenítettek meg a szakszervezetekkel együttműködő francia-olasz-spanyol eurokommunista pártok az 1970-és 80-as évek fordulóján. Közöttük a franciák kerültek be 1980 májusában Francois Mitterand kormányába, mely nacionalizálta a nehézipar egy részét és jelentős oktatási- és szociálpolitikai intézkedéseket léptetett életbe. Mindemellett e pártok erőteljesen nacionalista beállítottságúak is voltak, leginkább a franciák.

Az utóbbi két évtizedben Nyugat-Európa és az USA kapitalizmusa globalizációs tényezői felrúgták a korábbi szociális és államkapitalista modellt. A legkíméletlenebb gyarmatosító piaci liberalizmus eszköztárát vették igénybe a harmadik világ országaiban és a volt kommunista blokk államaiban. A helyi elitek megvesztegethető magatartása, tartáshiánya, koncepciótlansága könnyűvé tette érvényesülésük, működésük. Élcsapatuk, az amerikai libertáriánusok vezetője David Friedmann, az „anarcho-kapitalizmus” ideológiáját hirdeti, mely a piac a verseny totális uralmát, a nemzetállami gátak teljes lebontását jelentené. Mindennek fontos eszköze a deviáns
kisebbségek felkarolása, mindenféle nemzeti-kulturális-erkölcsi érték lerombolása.

Alessandro Pavolini 1943 novemberében Veronában kijelentette, a liberális elitek válsághelyzetükben a történelem színpadára hívják a kommunizmus és az anarchizmus romoló erőit. Ma mivel nincs kommunizmus és anarchizmus e feladatot a deviáns, romboló szociális, etnikai, nemi csoportosulások révén végzik el.

A mai liberális demokráciák alapvető jellegzetességeit tehát a következőkben jelölhetjük meg:

– A társadalmi élet minden területét a pénzhatalom felől szervezi meg.
– Hangzatos jelszavai ellenére elfogadja a devianciát, társadalmi csoportok kirekesztettségét, alárendelt helyzetét.
– Képviselői a nagyhatalmak esetében erősítik a nemzettudatot, a kisebb népek önvédelmét viszont nem engedik.
– Érdekeik, erőforrásaik védelmében pusztító háborúkat alkalmaznak.
– Nemzetközi szinten az erőviszonyokhoz igazodva viszonyulnak az emberjogi és kisebbségi kérdésekhez.

Ha joggal értékelhetjük a totális diktatúrák európai emléknapjának megteremtésére irányuló lengyel-litván-magyar kezdeményezést, ugyanannyi erővel nyugodtan meg lehetne emlékezni a liberális rendszerek áldozatairól is.

Természetesen e kérdést itt terjedelmi okok miatt csak felszínesen érinthetjük. Mindenki ismeri a XIX. századi tragédiákat: az amerikai indiánok sorsát, az indiai, az ír éhínségeket, melyek milliók életét követelték, a búr háborúk első koncentrációs táborait.

De beszélhetnénk a második világháború tragédiáiról: a német városok elleni mintegy 600000 civil életét követelő angolszász légicsapásokról, a japán elleni nukleáris csapásokról, az amerikai japánok deportálásáról, Winston Churchill cinikus együttműködéséről a tömeggyilkos Tito partizánmozgalommal. /A britek mintegy negyedmillió horvátot, szlovént, németet, olaszt, menekült szlávokat engedtek át a jugoszlávoknak, akik sorsa a kivégzés vagy megsemmisítés lett./ A tárgyilagosság kedvéért azonban itt megjegyzem, semmiképp nem szabad összemosnunk Harris légi marsallt példaként Montgomerry hadvezéri nagyságával, a brit katonák bátorságával, tartásával, korrektségével.

De beszélhetnénk a második világháború utáni tragédiákról is: az algériai függetlenségi háború milliónyi áldozatáról, a vietnami háborúról, mely az USA részéről joggal jelentette a kommunizmus megfékezését, azonban mérhetetlen pusztulást és szenvedést jelentett. A mai világ háborúi jó szándékkal könnyen megoldhatók lehetnének, példaként a kelet-ukrajnai konfliktus a népek népszavazáson alapuló önrendelkezési joga elismerésével.

Reméltem, hogy a Közel-Keleten a 2006-os, a Ghilad Shalit fiatal izraeli katona elrablását követő konfliktus lezárását követően megszülethet az örök béke. Sajnos ez nem következhetett be.
Ha mindkét fél szélsőségeseit vissza tudják szorítani, ha létrejöhet egy palesztin állam, mely elindul a gazdag arab államok segítségével a felvirágzás útján talán meg lehetett volna előzni a jelen tragédiát, a talán már soha helyrehozható emberi és anyagi veszteségeket. Bizonyára ehhez teljesen semleges nemzetközi békefenntartók lettek volna szükségesek már 2006 óta.
Sajnos egy olyan erő is megjelent, mely a civilizáció lerombolásával a középkorba vinné vissza Közel-Keletet-modern fegyverekkel. Persze lehet, hogy az egész csak csapda Európa vallási szélsőségeseinek…

Ha a bajuszos pártvezér kimondta a 30-as években: a gyöngét mindig ütik, ez ma hazánkra fokozottan érvényes. Az idézett Charles Gatihoz azonnal sokan csatlakoznak, példaként a román liberális Eduárd Hellvig, aki szerint Magyarország Európa súlyos betegsége. Ő bizonyára tudja, mikor teljes erővel küzdenek a XVII. századi Európa egyensúlyát biztosító hajdani középhatalom egy kis része területi autonómiája ellen vagy, mert Magyarországhoz képest talán jobban kordában tudják tartani a romániai cigányság bűnözésből élő csoportjait.

A hazai és európai választások évének utolsó fordulója előtt talán érdemes a meglehetősen kifakult és gyenge hazai politikai palettára tekintve meghúzni a választóvonalakat. A májusi EU-s választások kitűnő politikai reprezentációs mintaként szolgáltak a hazai pártpolitikai viszonyok
megállapításában, ezáltal a jövő tendenciáinak felvázolásában, ugyanakkor előrejelzik az október 12-i önkormányzati választás várható trendjeit is.

Természetesen az ez év választásai évtizedekre meg fogják határozni a politikai erőviszonyok tendenciáit. Nyilvánvalóan várható a FIDESZ-KDNP győzelme és további erősödése. E koalíciót ténylegesen vezető Orbán Viktor és szűk -talán tucatnyi-valóban felelős és koncepciózus vezető csoportja nagyjából jól látja és irányítja a magyar gazdasági-, társadalmi-kulturális- fejlődés fő folyamatait, ugyanakkor néppártként politikája eredményességét igyekszik számos rétegre kiterjeszteni/közmunka, foglalkozatás bővülése, szociális kedvezmények/. Sajnos azonban e lehetőségekből még mindig százezrek szorulnak ki, akik egy része sajnos a haza elhagyása mellett dönt. A jövő kérdése, hogy ők magyarok maradnak-e…

Nem lehet azonban elhallgatni e kormányzati rendszer anomáliáit sem. Kezdve a konzervatív-liberális elitizmustól, amely elveit gátlástalan cinizmussal fogalmazta meg az egyik államtitkár.
De beszélhetnénk a kormánypártokra, mint minden erős hatalmi centrumra rátapadó megélhetési lobbikról, vattaemberekről, a csak arculatot módosított, beépült volt SZDSZ-esekről, a cionista holokauszt-ipar köreiről, azokról a roma politikusokról, akik jelentős anyagi kedvezményekért hatékony közösségépítés helyett kizárólag egyoldalú etnikai apológiát végeznek természetesen jó pénzért.

Nyugodtan említhetjük itt a történelmi keresztény és izraelita felekezetek egyházi és világi vezetői nem jelentéktelen részét is. Ők a transzmissziós szíj szerepét töltik be, sokszor önálló gondolatok nélkül. Közülük tetteivel, szavaival mindenki maga minősítheti magát, döntheti el hová tartozik…

Mindig zavar, mikor a közszolgálati híradó riporterei baloldalnak minősítik azt, ami nem az. Sem
a pártjaik programjában, sem pedig szavazóik felfogásában, igényeiben. Az, az egy biztos, ebben a formában soha sem lesznek kormányképesek, még a nagyobb városokban sem lesznek képesek valódi helyi alternatívát jelentő polgármester-jelölteket állítani.

Furcsa módon még ők csodálkoznak vereségükön, ha mondjuk ők csinálták volna a FIDESZ említett gazdaság – és társadalompolitikáját, ma ők lennének a helyükön. Ezt viszont megakadályozták a baloldalnak álcázott extrém liberális csoportjaik, melyek a nemzetgyalázásban, árulásban, rombolásban, züllesztésben, a gazdasági értékeink kiszolgáltatásában még az SZDSZ-t is előzni tudták. Ma ezek az erők a DK-ban, az Együtt PM-ben, a Magyar Liberális Pártban kristályosodtak ki. Közük a tényleges baloldalhoz annyi, mint mondjuk a hajdani nógrádi alispán és követ, Széchenyi-munkatársa Gyurcsányi Gábornak Gyurcsány Ferenchez.

Sajnos a „baloldali” szavazók jelentős részének csak dacból és ellenérzések miatt történő feléjük áramlása a magyar társadalom súlyos értékválságát jelzi. Itt talán a legérdekesebb kérdés az MSZP perspektívái jövője. Bukását, vereségét az átvett liberális gazdasági- és társadalompolitikai elvek, a soraiban megnyilvánuló szinte teljes koncepciótlanság, egyes vezetői gátlástalan korrupciói idézték elő. Előnye jelenleg talán a tiszta lap a másik három párthoz képest, mely minden magyar értéket, példaként a német megszállás emlékművét csípőből támad.

Ha képes lenne a korábbiakban említett nyugat-európai baloldali társadalom- és gazdaságfilozófia, valamint a nemzeti értékrendszer átgondolására, újraértékelésére, akkor elkezdhetné a talpraállást. Ez a jelenlegi személyi feltételekkel bizonyára nehezen fog menni. A fiatal Mesterházy Attilának kevés idő adatott, de talán mégis nagyobb rálátással kezdhetett volna hozzá a vázolt orientáció végiggondolásához, mint a jelenlegi pártvezető.

Ha az MSZP nem akar tovább erodálódni, akkor valóban nemzeti-baloldali párttá kell válnia. A következő évtizedekben bizonyára átrendeződő pártstruktúrában más helyet, orientációt kellene találnia magának, mint a mantraszerűen emlegetett baloldali-liberális összefogás, ami soha sem volt, hatékony és a szocialisták mindig csak a vesztesei voltak. Bizonyára vidéken létezik az a felelős, becsületes értelmiségi réteg, melyre e fordulatot alapozni lehetne.

A pártstruktúra említett átrendeződése alatt az érthető, hogy Németországhoz hasonlóan hosszú évtizedekre ki fog alakulni egy domináns jobbközép centrum, mely politikáján a kisebb pártok legfeljebb korrigálni fognak. Eredeti színt jelenthet az ökologista LMP, mely a pártstruktúra jelenlegi rendszerében kiléphet a 2010-ben a feltételezett SZDSZ utódpárt árnyékból, melyre egyáltalán nem szolgál rá. Örülhet a letisztult 5 %-nyi táborának, építkezhet tovább, de el kellene felejtenie Cohn-Benditet.

A Jobbik egy fiatal, generációs konzervatív értelmiségi-elitpárttá vált, melynek képviselői ugyan mondanak részigazságokat a kormánypártok és az ellenzék felé is, ugyanakkor már láthatóan lemondott az eredeti társadalomátalakító jobboldali radikalizmusról, egy alternatív nemzetépítő állam akár ellenzékben történő kiépítéséről.

Összegezve, a neoliberalizmus szerencsére hazánkban is megbukott, ugyanakkor a magyar jövő építése a valószínűleg évtizedekre bebetonozódó jobbközép kormánypártok kezében fog maradni. Elsősorban ők, de csekély befolyásával az ellenzék is felelős lesz a magyar nemzet egészének a gazdasági, szociális, lelki, tudati emelkedéséért, boldogulásáért.

Bár véleményem alapvetően eltér Frei Tamástól, azért végezetül hadd idézzek néhány gondolatát a tegnapi Metróból. A 10 milliós New Yorkban 1,8 millió ember él ingyenkonyhán, az USA munkaképes lakosságának csak 63 %-a dolgozik, ők viszont a vásárolt élelmiszer harmadát kidobhatják. Bizonyára mert megtehetik, vagy megérdemlik. Reméljük a magyar politikában lesz annyi egészséges erő, erkölcsiség, hogy az ebbe az irányba történő fejlődést meg tudja akadályozni.

Ebben számtalan jó értelemben vett jobb- és baloldali politikai filozófia segíthet.

Károlyfalvi József – Hunhír.info