Látványgazdag német műveltség fűződik a reformátor D. Martin Luthers nevéhez, aki a teljes Szentírás anyanyelvére történő fordítással ajándékozta meg nemzetét, egyházát és az egyetemes kultúrát, tegnap 468 éve hunyt el (sz.1483).
Luther Martin (Márton) bibliafordítása az 1546-ban bekövetkezett halála óta is felbecsülhetetlen kincset jelent, mint általában a műfordítás, mellyel összefüggésben Turay Alfred a (Dei Verbum, 12) következőket írja: „Isten a Szentírásban emberek által emberi módon beszélt. Ha tehát a szentírásmagyarázó meg akarja látni, hogy mit akart velünk közölni Isten, akkor figyelmesen meg kell vizsgálnia, hogy mit is akartak mondani a szent írók, és szavaik által mit látott jónak kinyilatkoztatatni az Isten. Így a szent írók szándékának kiderítése végett egyebek közt ügyelni kell az ún. „irodalmi műfajokra” is. A tudomány keresi az igazságot, mert nem érzi magát annak birtokában. Az egyház birtokolja az igazságot, azért nem is keresi azt. Az isteni igazság különböző formákban lesz nyilvánvaló és nyer kifejezést az ugyancsak többféle műfajú történeti szövegekben, vagy az egyéb más beszédformákban. Szükséges továbbá, hogy a magyarázó azt az értelmet kutassa, amelyet a szent szerző ki akart és ki is fejezett a meghatározott körülmények között, a maga kultúrájának és korának nyelvén, az akkori irodalmi műfajok segítségével. Mert annak helyes megértése végett, hogy a szent szerző mit akart kijelenteni írásával kellőképpen figyelni is kellett egyrészt azokra a szokásos tőről metszett, sajátos gondolkodás-, szólás- és elbeszélésmódokra, amelyek a szent író korában virágoztak, másrészt azokra a módokra, amelyek akkortájt a társadalmi érintkezésben ismert módon uralkodtak.” Mennyivel inkább így van ez a tudományos igényű alkotás, a műfordítás esetében.
Úgy intézte a dolgot Bölcs Frigyes a hű fejedelem, miután Luthert felszólították, hogy vonja vissza eretnek tanait, (már a kilencvenöt tételt!) ércesen csendült föl a hangja: „Amíg engem a Szentírás bizonyságaival vagy más világos okokkal meg nem győznek, addig lelkiismeretem Isten Ígéjének a foglya. Semmit vissza nem vonhatok, nem akarok visszavonni, mert a lelkiismeret ellen cselekedni nem is biztos, nem becsületes dolog. Itt állok, másként nem cselekedhetek. Isten legyen segítségemre. Ámen!” A fejedelem, hogy nemzetének ez a drága kincse megmaradjon, Wartburg igen erős várába vitette. Ott tartózkodott Luther szinte egy esztendeig. Tolla azalatt sem nyugodott: nemcsak számos pompás röpiratot írt, – amikből az érte aggódó németség ujjongva tudta meg, hogy szeme fénye mégis él, hanem nekifogott a Szentírás németre fordításának is.
Csak magával ez egy munkájával is örök hálára kötelezte nemzetét. A németek ma is az ő hatalmas, erőteljes, tiszta, világos fordításában olvassák a Bibliát s úgy érzik, mintha maga Mózes és Jézus is Luther nyelvén szólott volna. Attól fogva szinte egy negyedszázadon át 1546-ban történt haláláig ő volt népének bölcse és költője, prófétája és hőse. Egyre szaporodott követőinek, tanítványainak száma. Ezek szakítottak a papi házasság tilalmával – ami annyi rossznak volt a kútfeje – és Istennek tetsző, boldog, tiszta családi életet éltek. Ezeknek segítségével vezette és irányította a reformáció nagy művét. A prédikátorok oldalán mindenütt buzgó tanítók működtek, akik rövid idő alatt nagy eredményt értek el a nép művelésében.
Igen értékes könyvvel ajándékozta meg Révész Imre a keresztyén társadalmat, amely különösen alkalmas volt szabadabb keretekben mozgó olvasókönyv gyanánti használatra: Akikre nem volt méltó a világ – címen. Maga a nagy reformátor azonban – folytatja Révész Imre – élete végéig az maradt, aki volt szerény, fiatal, ismeretlen barát korában: nagyon is alázatos és engedelmes hívő. Életének csodálatos útjai nem elbizakodással töltötték el, hanem kifogyhatatlanul mély hálával Isten iránt. Sokszor volt szomorú napja, de nem félelme. Ott zengett szívében a keresztyén ember felséges csatariadója, amelyet tőle tanult meg a világ: „Erős várunk nekünk az Isten, És fegyverünk ellenség ellen!”
Milliók áhítoznak az örök életért, kik nem tudják, mit kezdjenek magukkal egy esős vasárnap délután.
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
