Legendás hírű Albert magyar király 1439-ben fiatalon elhalálozván az ország rendjei a közeledő török veszéllyel szemben özvegyét, Erzsébet királynét rá akarták bírni, hogy nyújtsa kezét a trónkövetelő I. Ulászló lengyel királynak. A királyné erre nem volt hajlandó, mert szíve alatt hordozta – mint erősen hitte – az utódot, kinek számára biztosítani óhajtotta a koronát.
Ezért híveivel és udvartartásával Visegrád várába utazott. Ott a vár alsó boltívéből felhozatta a vasládát, amelyben a koronát őrizték. „Vegyétek ki a koronát”, – szólt a királyné villogó szemekkel – „kezemben akarom tartani, míg törvényes örököse megszületik!” A köré sereglett urak némán fejet hajtottak, csak egy közülük, Gara nádor, a királyné rokona, de Ulászló híve, rázta fejét és felelte: „Még nem látom a fiút, kinek gyenge fejére akarod nyomni a koronát, különben mit is használna a korona és jogar egy gyermeknek oly időben, mikor a magyar királynak éles kardot kell tartania kezében? Ezért hát hagyj fel terveiddel és fogadd el a lengyel királyt férjednek!” Erzsébet gondolkodási időt kért, de a korona ott maradt a teremben. Éjjel tűz támadt a királyné lakosztályában és az urak rémülten elősiettek. A koronát nagy gonddal a ládába zárták és a vár erős boltívében biztonságba helyezték s ekkor Gara nádort kinevezték koronaőrnek. A királyné attól félve, hogy férjhezmeneteléig a várban fogva tartják, másnap sietve Komárom városába menekült, azonban hátramaradt híveinek meghagyta, hogy a koronát kerítsék kézre és titkon vigyék utána. Albert király özvegyének vakmerő terve végül is sikerült. A kézre kerített koronát a királyné leányának nevelőnője egy vastag párnába varrta.
Gara nádor súlyos betegen feküdt szobájában, a várbeliek pedig, akik nézték a távozókat, semmi rosszat nem sejtettek. Az utazás a zord téli időben, rossz utakon meglehetősen nehéz volt. A Duna jege már oly vastag volt, hogy veszély nélkül átmehettek rajta. Azonban a sötétségben letértek a Duna jegén kicövekelt útról és a túlsó part közelében beszakadt alattuk a jég. Ebben az iszonyú rémületben csak nagy erőfeszítéssel tudták a koronát megmenteni. Komáromban a királyné lábai elé tették a koronát… Még azon az éjjelen megszületett a várva várt trónörökös. Komárom városa és az ország örömmámorban úszott. Azonban híre kelt, hogy Ulászló nagy sereggel közeledik és el akarja vágni az utat a koronázó város felé. Sietve Székesfehérvárra utaztak, hol a csecsemőt a székesegyházban törvényes követelményeknek megfelelően az ország koronájával ünnepélyesen megkoronázták. Aztán mentek tovább. Útközben a királyné és kísérete sokszor bőrig ázott és a kis királyt is csak nagy nehezen sikerült épségben megőrizni…
Lucianus nevű ifjú ember láttára, aki gazdagon öltözve járt ide-oda, minden gyönyört és örömet kénye-kedve szerint élvezett, mindenki szerette szolgálta és tisztelte – nagyon elcsodálkozott a mártír Cesarius a kampániai Terracinában. Csak későbbi kérdezősködésére magyarázták meg neki, hogy Terracinában minden évben egy férfit kell feláldozni az isteneknek s most Lucianuson van a sor. Ezért teljes szabadságot nyert, hogy 6-7 hónapig minden földi gyönyört kiélvezzen, január 1-én azonban egy felékesített lovon, teljes fölszereléssel egy magas szikláról a tengerbe kell ugratnia…
Ugye mennyi küzdelem, baj, veszély a koronáért. És mégsem örvendhetett V. László, – ahogy később nevezték, sokáig birtokának, mert már 1457-ben, november 23-án, 18. életévében meghalt. És Lucianus tragédiája: nem találó képe a világi kívánságok szomorú végének? És nem szívesen sorolnám a példákat, mert attól tartok, hogy eljutok saját életem 75. évéig. Mert, aki földi koszorúért küzd, minden egyébtől tartózkodik, csak hogy kitűzött célját elérje. Hányszor történt már népek és fejedelmek életében, hogy a koronáért feláldozták mindenüket, véres és hosszú háborúkat folytatva.
A magyarok története is tele van ilyen példákkal. Pedig az a korona, amely ezeknek a küzdelmeknek tárgya volt, aránylag mindig csak kevés ideig nyugodhatott hordozójának fején, még halálával át kellett engednie jogszerű, vagy győzelmes utódának. Eképpen hanyatlottak alá hatalmas világuralkodók, a Faraók, Nabukodonozor, a római császárok, I. Napoleon és mások, kik nem is egy koronáért és országért folytattak hosszú harcokat, hanem gyakran a koronák egész halmazát szerezték. A lefolyt világháborúk is több uralkodó fejéről lesodorták a koronát, és csak az Isten, az örökké élő király tudja, hogy milyen harcok várnak még egész nemzetekre az elvesztett koronák esetleges újból való elnyeréséért. Van, aki örökre elvesztette. A volt orosz cár is, ki a világháborút is szította, kinek elhatározásából népek és fejedelmek rettegtek, elmúlt és íme nincsen, keresték, de nem található. Így múlik el a világ dicsősége!
„Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt…” Szülőt és hazát senki sem maga választ, de jellemét és erkölcsét mindenki művelheti – értelmesen bátorít minket ma is Desiderius Erasmus. Van azonban egy igazi korona, mely minden korona ékességét felülmúlja, „a dicsőség ama hervadhatatlan koronája”, melyet a Bárány ad az övéinek. Azt a koronát különbség nélkül elnyerheti minden ember, szegény és gazdag egyaránt, – aki csak óhajtja. És ha elnyerted, őrködjél és igyekezzél, hogy el ne veszítsd. Lehet, hogy már a tied, s csak akkor veszed észre, hogy milyen nagy kincsnek is voltál birtokosa, – amikor már elvesztetted. Mert ha csak olyan eszméről lenne szó, akit csak a hatalma emel az ember fölé, és akaratának való teljes behódolást sajátos jutalmakkal és büntetésekkel kényszeríti ki, és ha ennek alapján az ember csupán a jutalom reménységében teszi a jót, amit gyűlöl, és csak a büntetéstől való félelem tartja vissza a rossz cselekedettől, ami ellen semmi kifogása nem lenne, ebben az esetben nincs többé semmiféle erény vagy erkölcsi jóság. (Lord Anthony Ashley Shafttesbury)
Igen, vigyázzunk azért, és figyelmezzünk a tanításra: „Tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat!”
Pásztori Tibor Endre – Hunhír.info
