1990 előtt már volt szerencsénk egyoldalú értelmezésekkel találkozni a pártállami sajtóban és oktatásban. Az egyoldalú értékelések az egyik oldalt hófehérnek, a másikat pedig sötétnek, feketének állították be. Történt mindez egy teljesen egyoldalú tudatformáló gépezet működése következtében. A viszonylag tájékozott, kritikus emberek már ekkor sem fogadták el ezeket az egyoldalú meséket.
A legszebb mesék a Tanácsköztársaságról születtek. A kommün oldalán csupa nagyszerű, páratlanul emberséges politikus tevékenykedett, köztük csak Szamuely Tibor volt, aki azért néha rákényszerült a „szokatlanul kemény” módszerek alkalmazására. Terrorral csak a Nemzeti Hadsereget, a fehéreket lehetett összefüggésbe hozni, de azt minden korlátozás nélkül.
Függetlenül attól, hogy a magyar kommün történetében talán kis mértékben értékelhetjük a cseh és román ország rablókkal történő szembefordulást, egyes naiv szociális célokat, mindenki tudja, hogy a brutális vörös karhatalom, a Lenin-fiúk fellépése váltotta ki a fehér visszavágást, mely az említett okok és feltételrendszer nélkül soha sem történt volna meg. Magyarul erőszakkal konstruált történelmi képet akartak velünk elfogadtatni.
Ha nem is hasonló logika mentén, de szintén erőltetett, felépített történelmi beállítást lehet érzékelni a roma holokauszt kapcsán is, mely a hazai cigányságot kizárólagosan áldozatként szándékozik beállítani. Holott a kép jóval bonyolultabb, összetettebb. Az akkori Magyarországon, az 1941-es határok között mintegy 300000 főnyi cigányság élt. Tevékenységük, szerepük a társadalom, a történelem színpadán egységesen nem ítélhető meg. Voltak közöttük elismert zenészek, iparosok, megindult egyes csoportjaik a középosztály felé történő felemelkedése. A Horthy-korszak egyre bővülő oktatási- és szociális feltételrendszere ellenére sokan éltek még közöttük periférikus viszonyok közt: putrikban, a régi, hagyományos foglalkozásokat /vályogvetés, kupeckodás stb./ űzve.
A magyarországi zsidóktól eltérően nem születtek velük szemben korlátozó rendeletek, hacsak nem tekintjük annak a különböző hatósági jellegű köztisztasági és közegészségügyi intézkedéseket. A bevonultatások, a front, a munkaszolgálat őket is érintette 1944-ig, mindez követelt köztük
áldozatokat, mint a Magyar Királyi Honvédség bármely nemzetiséghez tartozó tagjaitól.
Tehát az 1941-es határok közötti magyar cigányság a háború évei alatt élhette azt az életet, melyet a korábbiakban is, természetesen a háború adta feltételek közepette. A magyar zsidóságot érintő, 1944 április-május-június folyamán lezajlott, 439000 főt érintő deportálás a hazai cigányokat semmilyen tekintetben sem érintette. 1944 szeptembere és 1945 áprilisa között átvonult Magyarországon a front, mely mint mindenütt, felkavarta a jogszerű, békés társadalmi viszonyokat. A kaotikus viszonyok
közepette elszabadultak az indulatok, az erőszak, a jogrend felbomlása miatt pedig a bűnözés.
Mindez természetesen vonatkozik az államhatalomra, a különféle hadseregekre, fegyveres
alakulatokra, politikai erőkre és természetesen a civil lakosság különböző csoportjaira is. A káosz, a felborult jogrend helyzetében az emberek célja a túlélés, haszonszerzés, bosszú, a hatóságok esetében pedig a gyors rendteremtés, elrettentés. Természetesen e helyzetek állandóvá váltak Magyarországon is az említett hét hónap alatt.
A magyarországi cigánysághoz tartozó személyek a viszonylag differenciált földrajzi, társadalmi helyzetük miatt az akkori háborús élet különféle területein éltek, tevékenykedtek. Mint említettük, voltak köztük honvédek, munkásegységek tagjai, jelentős részük otthon élte mindennapi életét. Ennek megfelelően, helyzetük, szerepük is eltérő volt. A történészek pár száztól 5-10000 fő közé teszik a vélelmezett roma áldozatok számát, azonban pontos tényállásokat, számokat, neveket nem tudnak prezentálni.
Mikor és milyen helyzetben történtek hazánk területén a romák között civil veszteségek? Mindezek illusztrálására, néhány példa erejéig konkrét források segítségével megvilágíthatjuk szerepük, helyzetük, veszteségeik.
1944. szeptember 26-án a szovjet és román csapatok elfoglalták Nagyszalontát. A kegyetlenkedésüknek számos asszony és gyermek esett áldozatul. A várost pár nap múlva a magyar és német csapatok visszafoglalták, majd az SS és a tábori csendőrség kivégzett 18 cigány személyt, akiket felelőssé tettek a szovjet és román katonák házakhoz vezetéséért. Erről a három ismert hadtörténész Illésfalvi Péter-Szabó Péter-Számvéber Norbert: Erdély a hadak útján /Bp. Puedlo Kiadó 2005 – 144./ olvashatunk.
Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában című művében /Bp. Magvető 1991/ több helyen olvashatunk arról, hogy a bácskai ártatlan magyarokat legyilkoló szerb kommunista partizánokhoz több helyen, pl. Verbászon is csapódtak helyi cigányok. /221. lap/ Tehát a hatósági megtorlások több esetben valós vagy vélelmezett, a háború esetén statáriális eljárás alá eső bűncselekményekért történtek. Természetesen történhettek pánik, tévedés, indulat, gyűlölet motiválta megtorlások is.
Általánosságban azonban azt senki sem mondhatja, hogy nemhogy a Horthy-rendszer, sem a nyilas rendszer hatóságai 1944-45 folyamán a magyar cigányság szisztematikus megsemmisítésére tettek volna kísérletet. Már csak azért sem, mert magyar cigánysághoz tartozó személyek jelen voltak a nyilas államhatalom hadseregében is. A VKF-2. főnöke, Kádár Gyula ezredes, mint politikai fogoly így emlékezik a sopronkőhidai börtönben töltött hetekre:
„A kíséret között volt egy cigány tizedes. Ez akasztotta fel Bajcsy-Zsilinszkyt. Ezzel hencegett, és tudatta velünk, ha Barcsaytól parancsot kap, bármelyikünket szívesen felakasztja.” /Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig Bp. Magvető 1978 787./
Több szempontból érdekes a várpalotai eset, ahol 1974-ben sem engedték a helyi tanácsi szervek, hogy a kivégzett romáknak emlékművet állítsanak. A Népszabadság 2002. augusztus 1-jei száma arról ír, hogy a pártállami szervek elutasításának oka az volt, hogy a kivégzettek „segítettek a szovjet csapatoknak a rekvirálásban”. Egyrészt ilyenre háború alatt civil személy aligha jogosult, másrészt talán el lehet képzelni, hogy mit is jelenthet az idézett eufémizmus.
Ismereteim szerint a téma hivatásos kutatói sem pontosították még az általuk említett kivégzések /Doboz, Lengyel, Lajoskomárom/ pontos adatait, körülményeit, elkövetőit, veszteségeit. Talán vétlen áldozatoknak tekinthetjük a hadműveleti területről a komáromi erődbe, vagy német lágerekbe /pl. Ravensbrück/ elszállított és ott a rossz egészségügyi viszonyok miatt elhunyt magyar cigányokat. Csak a körülmények, tényállások, okok, elkövetők, veszteségek tárgyilagos, pontos rögzítése révén lehetne tárgyilagosan beszélni e kérdésekről.
Az olasz történetírás példaként részleteiben, esetről esetre feltárta az 1944-45 folyamán Észak-Olaszországban zajlott polgárháború atrocitásai részelemeit, a konkrét tényállásokat, az elkövetők, az áldozatok neveivel. Csak zárójelben, magyarázatképp, itt polgárháborút vívtak az RSI kormány karhatalma: a Fekete Brigádok és a Decima MAS, a jobboldali és a rendkívül kegyetlen jugoszláv-barát kommunista partizánmozgalommal. A két utóbbi egymással is. Tehát konkrét tényállások, adatok nélkül a kijelentések megmaradnak az ideológia, a mítosz szintjén. Az természetes, hogy egy etnikai kisebbség rekonstruálja saját történetét, veszteségeit, de nem szerencsés, ha ez konfrontatív, önkritika nélküli ideológiává válik, mint példaként a Kárpát-medence egyes népeinek, a XIX. század elején született romantikus-nacionalista történelmi eszmerendszere, mitológiája.
Márpedig a valós veszteségeken túl, az extrém liberális körök támogatásával kialakított egyoldalúan beállított mártírszerep a mindenfajta kritika, bírálat elhárítására alkalmas leginkább. Mint azt a hazai zsidóság egyes csoportjainál is észlelhetjük.
Meggyőződésem, hogy a magyarországi cigány értelmiségnek, politikának nem az egyoldalú beállítások keresése lenne a feladata, mert az könnyen demagógiához vezethet a cigányság körében kétségtelen létező deviáns szubkulturális közegekben. Sokkal szerencsésebb lenne, ha a létező jó példák /a magyar hadsereg katonái, zenészek, művészek, sportolók, iparosok/, egyéb jó példák segítségével pozitív jövőképet vázolnának fel. Ennek legfontosabb útjai a tanulás, a munka a kreatív, civilizációs fejlődés, az előrevivő közélet lehetnek.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
