Amint életrajzírói közül Karácsonyi János egyháztörténész írta (Szent László király élete, 1925), „méltán tartották őt már a régi keresztények, méltán tarthatjuk mi is őt igazi keresztény lovagnak: Ő mindenen Krisztus Jézust követte, védelmezője volt a keresztény egyháznak”, amiért is 1046. június 27-én született (és 1095. július 29-én Örökkévalóságba költözött) uralkodónk 1192-ben szentté avattatott. A legelső magyar ember Vörösmarty szerint a király, és ha ez valakire történelmünkben százszázalékosan ráillet, Reá mindenképpen, amiért méltán lehet példaképünk ma is, az idézett énekkel vallva: „Idvezlégy kegyelmes Szent László király! / Magyarországnak édes oltalma”.

Királysága alatt nemcsak birodalmát védte sikerrel a kunok és besenyők támadásaival szemben, hanem régi jó erkölcseinket is. Ezért amikor trónra került, első intézkedései a közbíráskodás igazságossá tételére, a közbiztonság helyreállításaként a vagyonjogi visszaélések megszüntetésére irányultak.

Ezért, hogy a főurakat abbeli kiváltságukról, hogy udvarházukba az igazságszolgáltatás képviselői nem léphetnek be, lemondásra bírta, s elérte, hogy felettük és a nemesek felett csak ő maga uralkodhasson. Nem tűrt kivételezést. Ha valamely bíró elnéző volt a gonosztevők iránt, feldúlták mindenét, s eladták rabszolgának. Ha pedig ártatlanul ítélt el valakit, az összes lefoglalt javát vissza kellett adnia és pénzbüntetéssel kellett sújtani.

Valósággal üldözte a tolvajlást. Amint Karácsonyi írja, „a tetten ért tolvajt, akár szabad, akár szolga volt, irgalmatlanul fel kellett akasztani, ha pedig csak ludat vagy tyúkot lopott, félszemét vesztette”. Sőt „nem kerülte el figyelmét az akkor papi ruhában járó deákok tolvajlása sem. Ha csak egy libát, tyúkot vagy egy kis gyümölcsöt loptak, a mestereknek kellett őket megvirgácsolniuk; ha nagyobb bűnt követtek el, a püspök lehúzatta róluk a papi ruhát és átadta őket a világi bírónak megbüntetés végett.”

Ha pedig „a tetten ért s bíróhoz kísért tolvaj útközben kiszabadult és az egyház kerítésébe szökött, nem halt ugyan meg, de kivezették és megvakították. Ha még meg nem fogott és meg nem kötözött tolvaj előre az egyházba menekült, életét, szemét megmentette, de örökös szolgája lőn annak az egyháznak. A papnak nem volt szabad könyörülnie az ilyen önként rabszolgasorsra jutott emberen, mert ha szabadon bocsátotta, ő maga került rabszolgaságra, a tolvajt pedig eladták külföldre”.

De hozott más törvényeket is. Az 1092-ben tartott Szabolcsi Zsinaton egyenesen eltiltotta a keresztények és zsidók közti házasságkötést, a keresztények – különösen a negyven év aluli nők – zsidók körében cselédekként való tartását. Mindemellett igyekezett mindenkit rászorítani a keresztény ünnepnapok megtartására. Elrendelte például, hogy ha valaki vasárnap vagy más nagyobb ünnepen talál zsidót munkában, szerszámát el kell tőle venni.

Vasszigorú rendelkezései meg is hozták a várt eredményt, így halála után öt évvel már enyhíteni kellett rendeletein. A nép „piissimus rex Ladislaus”-ként emlegette, „nagyon kegyes” királyként. Különösen is egyházi alkotásaiért. Püspökséget alapított Zágrábban, erdélyi püspöki székhelynek megtette Gyulafehérvárt, a bihari püspök székhelyéül Nagyváradot jelölte ki. Adományaiból jött létre halála után a nyitrai püspökség. Székesegyházat létesített Bácson, apátságot alapított Kolozsmonostoron és Somogyváron, hozzáfogott a szentjobbi megalapításához, s számos új bencés monostort építtetett.

Már életében csodatevőként tisztelték. Legendája hat csodáját örökítette meg. Az elsőben a forró imába merült király legénye látja, hogy amikor ura éjjel belép a nagyváradi templomba, teste megdicsőülve lebeg a levegőben. A másodikban a besenyőkkel való harc közepette pusztaságba jut: vitézeit éhhalál fenyegeti, mire akaratából Isten szarvasokat és bivalyokat küld közéjük, és annyit ölnek le belőlük, amennyit akarnak, míg ő maga a kősziklákból vizet fakaszt. A harmadikban holttestét minden emberi és állati segítség nélkül viszi a szekér önmaga kijelölte nyughelye, Várad felé. A negyedikben annak, aki jó illatokat árasztó tetemét dohosnak mondja, arca a hátára csavarodik, amíg csak meg nem bánja tettét és bocsánatért nem esedezik. Az ötödikben a gonosz ispán szegény katonától akar elvenni egy tálat, de amikor azt a király sírjára teszik, eszméletlenül összeroskad. A hatodikban pedig két órán keresztül látják az emberek azt a csillagot, amely a királyi földi porhüvelyét őrző monostor fölött ragyog szentté avatásakor.

A középkori latin nyelven megőrzött legendák közül az övében van a legtöbb csodás elem, a király erényekben gazdag életének és uralkodásának isteni jutalmaként, az égi gondviselés megtapasztalásaként. Így amikor a trónjáról elűzött Salamon király szembekerül vele Pozsonynál, megdöbbenve látja, hogy László feje felett kezükben testét tüzes tőrökkel védő angyalok lebegnek, és megrettenve menekül várbeli vitézei közé:

Mondának a vitézek: Uram, mit futsz? Lám, nem szoktál te egy, kettő avagy három előtt elfutni. Kiknek felele: Tudjátok, hogy emberek előtt nem futok. De ez nem ember, mert tüzes angyalok oltalmazzák őt.

Már életében rengeteg csoda fűződött imáihoz, harcaihoz, pénzéhez, kútjához, kocsijához, lovához, barmaihoz, füvéhez és koporsójához, halála minden alattvalóját megrendítette, amelynek jeléül – amint Garay János életéről írt költeményciklusában olvassuk – három évig megtiltották a mulatságokat:

Három évig gyászolá őt nemzete,
Mely alatt mindenki mély gyászt visele:
Zene és tánc országszerte megszünék,
Emlékét a nagy királynak így ülék!

Költészetünknek ilyetén nem véletlenül vált örökzöld eszményképévé alakja, olyannyira, hogy halála után évszázadokkal is hódolattal illették énekverseink, és hogy mennyire, mutatja közülük az alábbi latinból fordított, 1500 tájáról való, amelynek két csonka másolata maradt fenn, az egyik a Gyöngyösi-, a másik a Peer-Kódexben: ezeket egyesítette könyvében (A magyar világi líra kezdetei, 1962) Gerézdi Rabán irodalomtörténész:

Idvezlégy kegyelmes Szent László király!
Magyarországnak édes oltalma,
szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
csillagok között fényességes csillag.

Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi,
Te szent léleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

Magyarországnak vagy kerályi magzatja,
szent kerályoknak fényes tüköre
teneked atyád kegyes Béla kerály,
hogy hozza képest kegyes kerály lennél.

Nekönk sziletíl Lengyelországban,
Mennyből adatál nagy csudaképpen.
másszor sziletíl szent keresztvíztől,
ősödnek nevén László lőn neved.

Mikoron méglen gyermekded volnál,
kihoza Béla kerály jó Magyarországba,
hogy dicsekednél te két országban,
Magyarországban és Mennyországban.

Letelepedél Bihar-Váradon,
ah várusnak lől édes oltalma;
templomot rakatál Szíz Máriának,
kiben most nyugoszol menden tisztességvel.

Környől fekesznek téged császárok,
püspökök, kerályok és jobbágyurak;
olaj származik szent koporsódból,
tetemed foglalták az szép sár-aranyból,

Téged dicsérnek szent zsolozsmával
papok, diákok és várusnépek;
téged dicsér földnek kereksége,
mert téged dicsérnek Istennek angyeli.

Te dicsekedel keráli székedben,
képed feltötték az magas kőszálra,
fénlik mint nap, salyog mint arany:
nem elégeszik senki, tereád nézni.

Te arcul teljes, szép piros valál,
tekéntetedben embereknél kedvesb;
beszédedben ékes, karodban erős.
lám mendent te ejtesz, ki tevéled küzdik.

Testedben tiszta, lelkedben fényes,
szívedben bátor, miként vad oroszlán,
azért neveztek Bátor Lászlónak,
mikoron méglen iffiúdad volnál.

Tagodban ékes, termetedben díszes,
válladtul fogva mendeneknél magasb;
csak szépséged császárságra méltó,
hogy szent korona téged méltán illet.

Mert választa az Szíz Mária,
megdicsőíte sok jó ajándékkal,
hogy te őriznéd és oltalmaznád,
neki ajánlád jó Magyarországot.

Fejedben kele az szent korona,
megbátorejta téged az Szentlélek;
kezdéd követni atyádnak életét,
rózsákot szaggatál, koronádban fízéd.

Te tatároknak vagy megtereje,
magokat szaggatád az havasokban,
te pogányoknak vagy rettenetik,
terekek mondottak feld félelmének.

Te kivagdalád az eretnekeket,
mind kigyomláltad, elszaggatád,
nem volt idédben gonoszol teve,
mert csak híred-neved mindenek rettegték.

Azért igazságnak valál bírója,
Az szép szízességnek valál koronája,
te tisztaságnak tiszta ótalma,
irgalmasságnak teljes keveteje.

Dicsérjük magyarok Szent László kerált,
Bizony érdemli mi dícséretönköt,
dicsérik őtet angyelok, mondván:
Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály.

Nem csoda tehát, hogy romantikánk legnagyobb klasszikusát, Vörösmartyt is megihlette személye, aki „Cserhalom” című elbeszélő költeményében a keresztény lovag ideáljaként örökítette meg, aki nemcsak hazánkat menti meg, hanem egy elrabolt magyar leányt is. Igen, a köztudatban leginkább lovagkirályként élt, aki uralkodása során a keresztény erények megszemélyesítőjeként egyszerre volt képes kifejezni fogékonyságát az Aquinói Szent Tamás kifejezte erkölcsi jó cselekvésére (habitus operativus bonus), a bölcsességre (sapientia), az értelmességre (intelligentia), tudományra (scientia), az ügyességre (habilitas), az igazságosságra (iustitia) – vagyis hogy megadjuk mindenkinek, ami neki jár (suum cuique) –, a tisztaságra (castitas), a józanságra (sobrietas), a mértékletességre (temperantia), az önuralomra (continentia), az alázatosságra (humilitas), az illedelmességre (honestas), a szemérmetességre (verecundia), a szelídségre (mansuetudo), az erősségre (fortitudo).

Ilyetén, amint életrajzírói közül Karácsonyi János egyháztörténész írta (Szent László király élete, 1925), „méltán tartották őt már a régi keresztények, méltán tarthatjuk mi is őt igazi keresztény lovagnak: Ő mindenben Krisztus Jézust követte, védelmezője volt a keresztény egyháznak”, amiért is, tekintettel csodatételei hitelességére, 1192-ben III. Béla által, III. Celesztin pápa jóváhagyásával szentté avattatott. A legelső magyar ember Vörösmarty szerint a király, és ha ez valakire történelmünkben százszázalékosan ráillet, Reá mindenképpen, amiért méltán lehet példaképünk ma is, az idézett énekkel vallva: „Idvezlégy kegyelmes Szent László király! / Magyarországnak édes oltalma”.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info