A szarajevói merénylet századik évfordulójának legfőbb tanulsága tehát éppen az, hogy ez a magát nem létezőnek mondó világerő legalább egy évszázada manipulálja és uszítja egymás ellen a térség népeit, hogy függésben tartásuk és kifosztásuk zavartalan legyen számára. Kérdés, hogy száz év tanulás elég volt-e mindennek a felismerésére és a következtetések levonására.

Bár a Párizs környékén lezajlott tárgyalások formálisan lezárták az első világháborúként ismert konfliktussorozatot, az éppen száz évvel ezelőtti szarajevói merénylettel kirobbanó összecsapás valójában lappangva máig tartó permanens háborút eredményezett.

A történészek egyre nagyobb része eleve „harmincéves” háborúról beszél, azt állítván, hogy a második világháborúban valójában ugyanaz a konfliktusrendszer bomlik ki egyre brutálisabban, ami 1914-ben éppen Szarajevó nyomán öltött testet. Így legfeljebb egy nagyjából két évtizednyi „fegyverszünetről” beszélhetünk (1919 és 1939 között), de a háború 1914-tól 1945-ig folyamatosan zajlik. Nyugodtan kiegészíthetjük ezt azzal, hogy a második világháborút lezáró Jalta vagy a szovjet birodalmi expanziót felszámolni hivatott Málta (a Gorbacsov–Bush egyezség) valójában ugyanolyan cinikusan hazug és végtelenül felelőtlen paktumok voltak, mint a számunkra Trianonként ismert 1920-as diktátum.

A szarajevói merénylet csupán a „játék” technikai felszínét mutatja meg, ami nemcsak hogy nem segíti a mélyebb összefüggések megértését, de kifejezetten nehezíti azt. Mit is kellene áttekintenünk a rejtett dimenziók megértéséhez? Az „eredeti” harmincéves háború (1618 és 1648 között) ugyanúgy egy „létmódváltás” korszakhatára volt, mint a huszadik század „harmincéves” háborúja. A XVII. században győzte le a keresztény Euró­pa szakrális világát a deszakrális modernitás kapitalizmusa, a XX. század „harmincéves” háborújában pedig a világ hatékony kifosztására már alkalmatlan nyugatias modernitást számolja fel az új létmód, a globalitás vagy – félrevezető apologetikus önbemutatásának nyelvén – a globalizáció szép új világa. Bár látszólag mindkét háborúban birodalmak, országok, nemzetek csapnak össze egymással, és az ismeretlen főszereplő, vagyis mindnyájunk fő ellenfele nyíltan nem jelenik meg. Ez az a „nem létező” globális struktúra, amelynek megjelenítője az a planetáris dimenziójú pénzhatalmi komplexum, amelynek világdiktatúrája már a Fuggerek és Mediciek korában megmutatta magát. Célja mindkét létmód-váltó harmincéves háború során az volt, hogy letörje az időben és térben korlátlan globális diktatúrájának még ellenállni képes rendszereket.

Az első világháború kitörésének idején Európa (különösen annak keleti fele) népességének döntő többsége zárt, szakrális paraszti társadalmakban élt, márpedig ez a globális tőke terjeszkedésének legfőbb történelmi akadálya volt. A világot irányító „láthatatlan erő” diszkréten igyekezett elősegíteni, hogy azok a destruktív eszmék és pusztító energiák, amelyeket éppen ő maga támogatott minden lehetséges módon, korlátlan uralomra tegyenek szert. A XX. század két létszerveződési borzalma (Sztálin és Hitler birodalma) éppen e törekvések szörnyszülöttje volt. E világerő stratégiai céljainak elérését ugyanis elsősorban Oroszország és a német dominanciájú Európa akadályozta. Mindkettő azért, mert a tradicionalitás olyan alapstruktúráját őrizte, amely e pusztító erő globális hatalmának kiterjesztését jelentősen megnehezítette. Az első világháborúban ezért teljesen felszámolta az Osztrák–Magyar Monarchiát (szétroncsolva benne a történelmi Magyarországot), tehetetlen, megalázott, kifosztható bábállammá silányította a Német Birodalmat (a weimari köztársaság cinikus bohózatával), és rászabadította a bolsevizmus iszonyatát Oroszországra. Mindezt a második világháború során úgy folytatta, hogy először az általa „felhizlalt” két szörnyszülöttet egymás ellen uszította, végül az egyikkel legyőzetvén a másikat a bolsevizmusnak a paraszti társadalom totális terrorral való felszámolásában nyújtott teljesítményét egész Kelet- és Közép-Európára kiterjesztette. Németországot pedig újra bábállammá silányítva feldarabolta.

Végül 1989-ben, miután a kommunizmus végrehajtotta a rábízott történelmi piszkos munkát, felszámolta magát a rendszert, de az új kapitalizmus minden eddiginél brutálisabb kifosztó gépezetének üzemeltetését a halódó „szocializmusban” már megbízható kollaboránssá vált szociál-liberális komprádorokra hagyta. És ezt a cinikus és hazug, permanens polgárháborút rendszerváltásnak nevezte. A térség népei sajnos nemcsak hogy semmit nem tanultak mindebből, de zavarosabbnál zavarosabb ideo­lógiák hisztériáiba menekülve rendszeresen egymásban vélik felfedezni minden nyomorúságuk legfőbb okát. Mindez főként azért van így, mert ez a globális szuperstruktúra felépítette a világtörténelem legsikeresebb manipulációs gépezetét. Demokráciának és sajtószabadságnak nevezve létrehozta azt a globális véleményhatalmi diktatúrát, amely sikeresen akadályozta s akadályozza ma is, hogy Európa társadalmai végre felismerjék, hogy egymás gyilkolása helyett esetleg a közös ellenség felismerése és az ellene való közös fellépés volna a fő feladat.

A szarajevói merénylet századik évfordulójának legfőbb tanulsága tehát éppen az, hogy ez a magát nem létezőnek mondó világerő legalább egy évszázada manipulálja és uszítja egymás ellen a térség népeit, hogy függésben tartásuk és kifosztásuk zavartalan legyen számára. Kérdés, hogy száz év tanulás elég volt-e mindennek a felismerésére és a következtetések levonására.

mho

Hunhír.info