Mindig felriadtam éjjelente. Szegényes padlásszobámat, amolyan hippi-lakot előszeretettel felkeresték a budapesti belvárosi galambok, még szerelmes turbékolásuk is riadalmat keltett bennem. Rettegtem és féltem mindentől, árnyéktól, az utcában felbukkanó emberektől. Körülnéztem az éjszakában, megnéztem a kihalt lépcsőházat, hogy hallok-e lépéséket. Mert ha igen, akkor értem jönnek és visznek…
Sokan gondoltuk úgy a nyolcvanas évek idején, hogy a Beatrice jól látja a dolgokat, szabad a tánc, a szórakozás a nyolc óra munka mellett. Sokan gondoltuk úgy, hogy sörgőzös állapotban már eljött az idő, és minden lehet. Szidni a rendszert, az uralkodó birodalmi viszonyokat, és azt kiabálni úton-útfélen, amit a jó öreg Félix szokott a Rézkakas környékén, hogy Amerikába tartok, én csak átutazóban vagyok ebben az országban.
Szabad sör, szabad világ szabad szerelem, amelyet itthon nem enged totálisan kiteljesedni a hatalom, és az azt kiszolgáló unió. Külsőre úgy néztem ki, mint egy amerikai hippi, ezért már nem szólt senki, csakhogy a számat is járattam rendesen. Szidtam azokat,akik nem engednek a Lajtán túl körülnézni, mert kiutazásom sérti a közérdeket. Ott van tehát a távolban Amerika, a 66-os út, a mexikói kézzel varrott, nem a csomagból, havi fizetésért az amerikai Andreától, hanem lógva a botba, mindenki által elérhetően. Itt meg a pult alatti históriák, meg a vonatról való leszállítások a vasfüggönytől 60 kilométerre, hátha szökni akarok. A hazámból? Lófaszt éreztem ezt hazámnak. Egy tartózkodási helynek, amelyet uralnak idegen erők, mert ha a németek győztek volna a második világháborúban, akkor most nem a ruszkiknak termelnénk. Meg a vaskereszt, a horogkereszttel, amit a nyakamban viseltem.
No, nem azért, mert tudtam volna pontosan, mi az a nácizmus, hanem azért, mert példaképeim, a vad amerikai motorosok nyakában is ez fityegett. K. Hahn Peti szerzett egy újságot valahonnan, ott voltak a képek. Levágott ujjú farmerdzseki, seggig érő haj, a nyakban a vaskereszt. A szabadság.
Aztán jött pár idegen a kocsmába. Először csak nézegettek, aztán barátkoztak, kérték ki a söröket. és meg csak ittam, aztán mondogattam: szabadság, Amerika, vaskereszt, unió… amelynek a németek helyett termelünk.
A barátságos új cimborákkal pár nap múlva már a Tolnay Lajos utcában, a hírhedt politikai rendőrségen találkoztam. Nem sört fizettek, mást adtak… Sokat, a fejemre… Aztán a kérdések mit, hogyan miért, meg a jövőkép emlegetések. Évek… Aztán ki, be, ki, be a Tolnayból, és állandósult a félelem. Tartott vagy hat évig…
Aztán, amikor vége lett, és azt hittem, hogy fenékig tejfölből lesz az élet, a suhanó évtizedek után arra ébredtem, hogy most is van unió, most is van függőség, csak éppen a tabutémák változtak meg. Van unió, és éppen olyan szájzáras és erőszakos, mint a másik volt, ha az ő érdekeiről van szó. És éppen úgy nem lehet fellépni ellene sem szóban, sem cselekedetben, mert jönnek az új barátok, fizetnek pár sört, aztán megint lehet rettegni, és félni még a galamboktól is.
Azt mondják, Kovács Béla bomlasztott. Azt az uniót, amely mára egyértelmű, hogy a másiknál sokkal cinikusabb, de éppen olyan vad, és éppen úgy működik kiszolgáló személyzete. Miatta meg lehet hurcolni egy embert, beleavatkozni a magánéletébe, olyan állapotba hozni, hogy a galamboktól is rettegjen. Pedig nem ölt, rabolt, bűnözött, csak éppen nem úgy állt a kérdéshez, ahogyan szeretik.
A Jobbikot tisztelem, kedvelem, de most, pár perc múlva Kovács Béláért szavazok. A megtámadott emberért, akinek az állítólagos “bűne” az “unió bomlasztása.” Amely sokkal cinikusabb és vadabb, mint a korábbi volt. Hogy ne kelljen a semmiért rettegnie a galamboktól
Hunhír.info
