Bár a felvételt megelőző népszavazás nagy többséggel (és szerény részvétel mellett) támogatta, hogy belépjünk az Európai Unióba, szinte uniós tagságunk kezdete óta tart a vita arról, hogy mennyiben hasznos a tagság Magyarország számára. Amit bízvást állíthatunk – minden előzetes vizsgálat előtt –, hogy több pénz hagy el bennünket, mint amennyi érkezik.

A napjainkban lezajlott parlamenti választást megelőző kampányban két homlokegyenest ellenkező vélemény is megjelent. A politikai baloldal azzal vádolta a kormányt, hogy hálátlan, mert miközben szinte minden jelentősebb fejlesztésünkhöz uniós forrást használ, egyre több vitát folytat az Európai Bizottsággal, és egyes esetekben még a megegyezés is elmarad, s a döntés végül az Európai Bíróságra kerül. A balos vélekedés szerint nem így kellene meghálálni a milliárdokat, amelyek Brüsszelből érkeznek. Az ő szóhasználatuk szerint mialatt uniós pénzekből építkezünk, bele is harapunk az adakozó kézbe. Hálátlanul.

A radikális jobboldaliak ezzel homlokegyenest ellenkező vélekedéssel élnek. Szerintük uniós tagságunk kifejezetten káros az országnak, szívesebben lennének kívül, mert Brüsszel nagyban korlátozza az ország szuverenitását, direktíváival időnként érzékeny károkat okoz. A fentiek miatt felettébb indokolt, hogy világos képet alkossunk arról, hogy az uniós tagság mit visz és mit hoz hazánknak.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltás hajnalán az ország nagy többséggel az európai hétköznapok részese kívánt lenni, amihez az uniós tagság elengedhetetlen. Ezért az ország mintegy másfél évtizedig – függetlenül a hatalmon lévő politikai erőktől – komoly áldozatokat vállalt, amit a csatlakozást megelőzően a népszavazás is megerősített. Felszabadítottuk piacainkat, a gazdaság magánosításában előnyt élveztek a külföldi szereplők, főként azok, akik az unió országaiból érkeztek , s egyebek mellett elveszett mintegy másfél millió munkahely is. Nem mellesleg az ország nemzetközi eladósodása a rendszerváltást megelőző idők szintjénél is magasabbra hágott.
Az áldozatok egy része elkerülhető lett volna, ezt világosan mutatja más, velünk együtt csatlakozott ország példája. Az elmúlt négy évben éppen ezeknek a vadhajtásoknak az óvatos visszanyesegetése folyt, igaz, a bizottság folyamatos pergőtüze mellett. Ma része vagyunk egy egységes piaci térnek, ahol a jövedelmek keletkezésének és realizálásának helye nem feltétlenül egyezik meg, azaz a nálunk előállított és a nemzetközi piacokon értékesített terméktömegek hasznának tekintélyes hányada nem hazánkban, hanem más tagországokban csapódik le. Adókat is ott fizetnek ezek után a jövedelmek után. A nemzeti költségvetések adóinak kisebb hányadát nem a nemzeti kormányok osztják el, hanem Brüsszel.

Ezt nevezi a baloldali szóhasználat támogatásnak, s azt akarja elhitetni, hogy ez szinte jóindulatú ajándék, pedig nem egyéb, mint jogos járandóságunk azokból az összegekből, amelyeknek fedezete bár nálunk termelődött meg, de más országok költségvetésében landolt. Sajnos, kimutatások soha eddig nem készültek arról, hogy miként is állunk a tőlünk kiinduló és a Brüsszelből hozzánk érkező összegekkel. Amit bízvást állíthatunk – minden előzetes vizsgálat előtt –, hogy több pénz hagy el bennünket, mint amennyi érkezik.

Ennek súlyos érvnek kellene lennie bármelyik eurokratával folytatott vitában, de ma még nem az, a politikai ingerküszöböt sem éri el. Erre alapozva hatékonyabban lehetne védeni az úgynevezett unortodox (szerintem inkább patrióta) gazdaságpolitikát is, amelynek pontosan az arány javítása a célja. Enélkül hazánk gazdasági felzárkóztatása az uniós átlaghoz soha meg nem valósuló cél marad csupán.

Egyértelmű tehát, hogy maradnunk kell az unióban. Maradni kell, és harcolni a minél nagyobb közös költségvetési forrásokért, s azért, hogy növekedjen a hazánkban működő külföldi szereplők által megtermelt jövedelemből az itt is maradó rész. Ennek útja azok korrekt adóztatása, és a munkabérek emelésének kieszközölése.
Le kell szögeznünk: értelmes cél csak ez lehet, és nem a kilépés. Kilépés esetén azonnal megszűnne a baloldal által ajándékként bemutatott közös költségvetési juttatás, fejlesztési elképzeléseink mögül eltűnne a forrás. Ugyanakkor a külföldi tőke hazai szereplői ugyanúgy – vagy pánikhangulatukban még nagyobb mértékben – kivinnék a jövedelmüket, megtoldva azt még vagyonuk egy részének kimentésére szolgáló pénzzel is. Ez nyilvánvalóan a gazdasági és főként a pénzügyi egyensúly megbomlásához vezetne, amit több évtized sikertelensége után éppen az elmúlt négy évben sikerült elérni. Az elmúlt negyedszázad példázata szerint ezt követően semmi sem mentene meg bennünket attól, hogy az IMF ismét „megsegítsen” minket. Amit eddig sikerrel elkerültünk, azt írom: sikerrel, hiszen a korábbi megsegítésekben sem volt semmi köszönet. Egyszóval politikánknak az Európai Unió ügyében is a realitásokra és nem a vágyakra kell épülnie.

Ettől függetlenül a kínálkozó lehetőségeket mindenképpen ki kell használnunk, egyebek mellett úgy, azzal is, hogy végre őszintén elmondjuk, valójában mit hoz és mit visz az uniós tagság.

mho

Hunhír.info