A Központi Statisztikai Hivatal honlapján elérhető egy olyan animáció, ami az 1860 és 2060 közötti népesedési folyamatainkat mutatja be, rendkívül látványos, de egyúttal igen megrendítő módon. Ebben az iszonyú drámában minden benne van, amit a magyarság legújabb kori történetéből meg kellene értenünk.
Hogy átérezzük ennek a jelentőségét, először is az emberi világ egyik legalapvetőbb törvényével kellene szembesülnünk. Ennek lényege, hogy ha egy emberi közösség nem hozza világra, és nem neveli fel testi-lelki egészségben a következő nemzedékét, akkor számára egy idő után minden további kérdés okafogyottá válik. Lehet ugyanis ebben az esetben ez a közösség a világ legtehetségesebb, legderekabb nemzete, így egész egyszerűen kivezeti magát a történelemből, tehát kiválósága csak a legendák és mítoszok énekeiben létezik majd tovább.
A magyarság éppen valami ilyesfélét művel e sorsdöntő kétszáz év során. A trianoni határok között élő népesség száma 1860-ban nagyjából ötmillió körül volt, és 120 év alatt 1980-ra majdnem 11 millióra nőtt. Ez az imponáló növekedés azonban nem volt egyenletes. Az 1860-tól az első világháborúig tartó időszakban folyamatosan igen magas volt a termékenységi ráta, egy nő átlagosan öt gyermeknek adott életet, így az élve születések aránya a népesség három-négy százalékát tette ki évente. Ez alatt a több mint fél évszázad alatt a népességszám 55 százalékkal nőtt, és elérte a 7,8 millió főt. Az ezt követő harminc év azonban két világháborút és benne Trianont hozta a magyarság számára, ami a népesedési folyamatainkban is megrendítő következményekkel járt. Bár a két világháború többlethalálozását gondolnánk a legnagyobb pusztításnak, ám a népesedési hanyatlás legveszélyesebb új fejleményét a termékenységi ráták zuhanása jelentette. Az ebből származó gyászos történelmi fordulatot azonban a második világháborút követő évtized során még sikeresen elfedte a termékenységi ráták ideiglenes növekedése.
Pedig a mélyben már zajlott az a tragikus folyamat, amelynek lényege, hogy a gyermekvállalás egyre inkább „piacgazdasági projektté” váljon. Azaz nem javasolják senkinek, mert a gyermekvállalás sok pénzt és időt igényel, ráadásul csak hosszú távon és igen bizonytalan módon „térül meg”. Ha megtérül egyáltalán. Ezzel együtt is 1956-ban a trianoni határokon belül kétmillióval voltunk többen, mint 1914-ben. Ám 1956 után már semmi és senki sem volt képes megállítani a szinte szabadesésszerű termékenységcsökkenést. A hatvanas évek során már a korlátozott nyilvánosságban is megjelent a népesedési dráma. A tudással, bátorsággal, kitartással megáldott kevesek közül is kiemelkedett Fekete Gyula, aki először próbálta szembesíteni a magyar nemzet nevű emberi közösséget azzal, amit magával, saját fizikai testével művel. Nemcsak, hogy nem hallgattak rá, de kigúnyolás, megalázás kísérte megnyilatkozásait, ékes példájaként annak, hogy ez a „tékozló ország” miként is bánik leghívebb szolgálóival. Pedig a mai helyzetünk s főként távlataink sokkal rosszabbak, mint amilyennek Fekete Gyula feltételezte, és amit mint nevetséges sötét jóslatot gúnyolt ki
a korabeli véleményhatalom. A születéskor várható élettartam növekedése a hetvenes évek elejéig elfedte a súlyos fenyegetést, ám 1980 véglegesen megpecsételte sorsunkat. Elkezdődött az ország népességének csökkenése, ami most már harmincnegyedik éve visz minket lefelé a lepusztulási lejtőn, egyre gyorsuló ütemben. A hetvenes éveken végiggördült ugyan egy második születéshullám, a nagy létszámú „Ratkó-lányok” tömegesen vállaltak gyermeket, ám mindez gyorsan lefutott, és ezt követően egyre gyorsult a népességfogyás.
Az elmúlt harminchárom éves időszakban több mint 800 ezerrel lettünk kevesebben, és az előre számítás szerint a 2030-as évek során az 1980 óa zajló összes népességcsökkenés a kétmillió főt is elérheti. Összehasonlítva mindezt azzal, hogy 1914 és 1956 között a két világháború, Trianon, és az ötvenes évek ellenére kétmillióval növeltük népességünket. Most (1980 és 2040 között), amikor béke van, demokrácia, és európai uniós tagok vagyunk, kétmillió fővel csökkent a magyarok lélekszáma, mert csak a véres háborúkat győzzük szaporulattal, a békés háborúk fegyvereivel szemben védtelenek vagyunk és maradunk.
Különösen megrendítő, hogy valamikor a 2030-as évek során elérjük azt a szintet, amikor minden évben kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyien megszületnek. Vagyis a magyar társadalom nagyjából egy emberélet hossza alatt, 1954-től 2040-ig véghezviszi a lehető legnagyobb drámát: helyet cserél benne az élet és a halál. Az ötvenes években még kétszer annyian születtek, mint amennyien meghaltak, míg a 2030-as évektől kétszer annyian fognak meghalni, mint amennyien születnek majd.
Ez egyelőre csak egy európai országnak sikerült, a neve: Ukrajna. Az ukrán nép tehát már „szavazott”, hét éve minden évben kétszer annyian halnak meg, mint amennyien megszületnek, Ukrajna lassú és visszafordíthatatlan öngyilkossága már javában zajlik is. A most végbemenő „csinált forradalom” álságos színjátéka csak „látványtechnikai” díszlet ehhez a sokkal mélyebb igazi drámához, amelyről persze még véletlenül se beszél senki.
A magyarság tehát előbb 120 év alatt (1860-tól 1980-ig) ötmillióról csaknem 11 millióra növeli létszámát, ám újabb nyolcvan év alatt hétmillió alá kerül. Vagyis jó esély van arra, hogy az 1980-at követő 120 év alatt 2100-ra újra az ötmilliós szint alá kerül. Kérdezhetnénk persze, miért baj ez? Nos, azért, mert közben végzetesen torzul a népesség belső szerkezete, és mert a népesedésben nincs légüres tér, ahol tartós „alulnépesedés” zajlik, oda előbb vagy utóbb tömegesen tódulnak majd azok, ahol viszont bőségesen buzognak a népesedés forrásai. Valóban ezt akarjuk?
MHO
Hunhír.info
