A kereskedelmi televízióknak álcázott globális véleményhatalmi terrorgépezet legkegyetlenebb tömegpusztító fegyvereit a valóságshow–sorozatok jelentik. Kétségtelen – a cím telitalálat. A globális hatalmi rendszer urainak fő célja ugyanis éppen a valóság önkényes átértelmezése. És végül, hogy a kereskedelmi televíziók valóságleváltó fegyvereinek tudatmódosító kábítólövedékeivel létrehozza a „mű-lélekkel” felszerelt konzumidióták gigantikus csordáit.

Az ilyen tévézés valójában alapvetően nem más, mint egyetlen ócska reklámfolyam, de két oka is van annak, hogy a pusztító, lebutító reklámok közé időnként valami mást is beillesztenek.

Az egyik, hogy még mindig nem biztosak abban, hogy kellőképpen elhülyítették-e már a társadalomnak nevezett homogén biomasszát ahhoz, hogy egy kizárólag stupid reklámokból álló műsorfolyamot is ugyanolyan üveges szemmel és elégedetten bámuljon, mintha néha valami más is lenne közben. Az ehhez szorosan kapcsolódó másik ok az, hogy annak a „más”-nak, amit időnként közbeiktatnak, éppen azt kellene szolgálnia, hogy minél hamarabb előálljon a fenti állapot, tehát, hogy a végtelen reklámfolyam is teljesen megfeleljen a néző nevű véglény mentális állapotának. És ennek a törekvésnek az érvényre juttatásában van döntő szerepük a valóvilág-sorozatoknak.

Kétségtelen – a cím telitalálat. A globális hatalmi rendszer urainak fő célja ugyanis éppen a valóság önkényes átértelmezése.

Az embernek a létezésre irányuló alapkérdései az alábbiak: mi az anyag, mi az élet és mi a lélek lényege? Vagyis az élettelen, az élő és az emberi természet titkait kutatjuk az idők kezdete óta. Voltunk már persze sokkal közelebb is ennek a megértéséhez, mint most, de ez a világot már igen régóta terrorizáló, és persze „nem létező”, pusztító erő sikeresen lökött minket arra a lepusztulási lejtőre, amelynek fontos állomása most a kereskedelemi televízió és a valóvilág. És ha ez a pusztító erő le akarja váltani a valóságot, és a helyében egy általa konstruált ócska, hazug, mindent szétroncsoló hamis világot akar „valóvilágként” elfogadtatni, akkor teljesen logikus mindaz, amit igen régóta tesz. Vagyis, hogy anyag helyett „mű-anyaggal” árasztja el a világot. Hogy genetikailag módosított élőlényekkel, vagyis „mű-élettel” fertőzi meg az egész földi életet. És végül, hogy a kereskedelmi televíziók valóságleváltó fegyvereinek tudatmódosító kábítólövedékeivel létrehozza a „mű-lélekkel” felszerelt konzumidióták gigantikus csordáit.

Ez az a globális szép új világ, amelyért a küzdelem zajlik, és ha valóban sikeresnek bizonyul – a világot irányító, „nem létező” erő részéről –, akkor sajnos valóban igaza lesz abban, hogy „ez a harc lesz a végső”. Most még azonban talán nem tartunk itt. Legalábbis erre utal, hogy még mindig szükség van valóvilág-sorozatokra, tehát a végzetesen lepusztított véglénnyé való változtatás folyamatán még mindig dolgozni kell. Az efféle sorozatok alapvető célja kettős. Az egyik egyfajta teszt, ami azt jelenti, hogy ezeknek a sorozatoknak a nézettségével és a nézői reakciókkal mérik az agyak cseppfolyósítottságának szintjét.

Ez a „passzív cél”, de van egy „aktív cél” is. Ez pedig nem más, mint az, hogy a még talán nem kellő mértékben szétroncsolt, a világra még reagálni képes emberi lények számára egyértelművé tegyék, hogy nincs remény. Világossá tegyék, és ez a „valóvilág” brutális végső üzenete, hogy a létezés lényege nem más, mint az állati szintű elemi ösztönök gáttalan kiélése. Vagyis az emberi élet lényege az életfenntartásért, a fajfenntartá­sért és az élettérért zajló brutális küzdelem. Hogy nincs semmi más, hogy mindenki hazudik, aki lélekről, erkölcsről, szellemről, pláne szeretetről, együttérzésről, segítőkészségről beszél. Nincs tehát más feladatunk itt, a Földön, mint a lét alatti lét mocskában fetrengeni, és hogy egy idő után el ne unjuk mindezt, a legválogatottabb perverzitásokkal kell egyre ocsmányabbá tenni mindezt.

Valójában nem sok minden változott a császárkori Róma globális kapitalizmuskísérlete óta. Legfeljebb annyi a különbség, hogy akkor még nem volt „doboz”, vagyis tévé, így aztán azok, akik már akkor is a kezükben tartották a világot, kénytelenek voltak élőben megoldani a feladatot: a pusztulásra ítélt gladiátorokat, akár csak a mostani „valóvilágban” is, a szintén pusztulásra ítélt „proletárok” milliói nézték röhögve, akárcsak ma. Talán éppen ez a leginkább szívszorító, hogy egyik sem észleli már, hogy mindkettejüket véres darált húsként keverik bele a nagy globalo-fasírt óriási emberhamburgereibe. A különös csupán az, hogy az a kisebbség, aki mindezt még feléri ésszel, csak szánakozva sopánkodik, mint ahogy én is teszem most, mert lássuk be, többre nem igazán futja. Miközben az úgynevezett politika ócska, önpusztító, sehonnan sehová tartó öncélú huzakodása közepette éppen felszámolja önmagát, a „valóvilág” urai cinikus gátlástalansággal pusztítják el az emberre emlékeztető tárgyak utolsó darabjait is.

Mi más volna a politika dolga, mint az, hogy a közösség stratégiai céljain, hosszú távra szóló, emberséges jólétet biztosító programjain munkálkodjon? És ennek az egyik döntő fontosságú eleme éppen az lenne, hogy a közösség belső nyilvánosságának tereit megvédje attól a pusztító és fertőző szennyáradattól, amely a kereskedelmi televíziókból, legfőképpen a „valóvilágokból” árad. Persze nem lehetnek illúzióink! A világot kezében tartó erő eleve „lezsírozta” azt, hogy pusztító ámokfutása közben állandóan vörös szőnyeget terítsen elé mindegyik politikai rezsim. Ez a szabadon gyakorolt nyílt és brutális terror az igazán „valóvilág”, a többi csak ócska porhintés, de hát, mondhatnánk kesernyésen, innen szép győzni.

Magyar Hírlap

Hunhír.info