A címben foglalt területek nem egy tárca, vagy szakirányítás alárendeltségében vannak, de egymáshoz szorosan kapcsolódó összefüggéseik, a honvédelemre gyakorolt hatása miatt célszerűnek látszik együtt említeni.

A környezet súlyos sérülése könnyen vezethet katasztrófához, de egy lezajlott katasztrófa okozhat mérhetetlen környezeti károkat is. Könnyen belátható mindkét szakterület kölcsönhatása a honvédelemmel akár a katonai, hadszíntér előkészítési tevékenység, akár a kárelhárítás során. A milliónyi szállal kapcsolódó tervezés, szervezés, prognosztizálás, végrehajtás elemei közül csak néhányat emelnék ki.

A környezetvédelem tekintetében elsőként a honvédelmi bázisok, gyakorló- és lőterek, a hozzájuk kapcsolódó illetve a gyors átcsoportosítást szolgáló hadiutak megszűntét. A felsorolt földterületek nagy része, amit a hadsereg használt, különböző természetvédelmi óvás alá tartozó ingatlanok voltak. A hadsereg ezek használata során a legnagyobb gondossággal járt el. Kijelölt utakat használt, gazdaként védte a növényeket, állatvilágot, megakadályozta a szemét lerakását, gondozta a vízelvezetést, megakadályozta a garázda, természetpusztító magatartást.

A nagyarányú csökkentés után ezek az értékek más tulajdonosi jogokat gyakorló szervezetekhez kerültek. Az első nagy lelkesedés után – itt aztán már nem parancsol a hadsereg! – a Bakony szemétteleppé vált, az Alföldön szétszántották a kunhalmokat, betemették a vízelvezetőket, Baja környékén német szemetet raktak le számolatlanul. Ezeken a területeken lettek a már megtalálhatatlan cégek roncstelepei, veszélyesanyag-eltüntető telepei.

A másik oldal – honvédelmi tárca – igazát bizonyítja, hogy a töredékére csökkent hadsereg már nem tudta elviselni a fentiek költségeit. Felvetődik a kérdés hogy mi a jobb – a liberálisoknak esetleg mi az olcsóbb – rábízni a hadseregre némi támogatás mellett a rendteremtést, vagy majd valamikor sokszoros áron megszüntetni a károkat, addig meg elviselni a mérhetetlen pusztulást?

Csak egyetlen példa a gondatlanságra, károkozásra! Veszprém mellett, Szentkirályszabadján volt a honvédség helikopterbázisa. Oka egyszerű volt, nem szennyezi a környezetet, néhány kilométer a gyakorlótér, személyi állományának jó körülményeket biztosított a közeli város. Irány Szolnok – szólt a parancs! Ingázás, áttelepülés, kiképzési feladatra vissza a Bakonyba repülni, lett a következmény.

Ma már „nagyberuházó” – ki tudja ki az – polgári repülőteret akar ugyanott, zajártalommal, levegőbe kibocsájtott kerozinnal szennyezni egyik legféltettebb kincsünket a Balatont és környezetét.

Kisebb mértékben, de még mindig honvédelmi kérdés! Ferihegy fejlesztése! Többszörös adás-vétel helyett javasoltuk annak idején a Kiskunlacháza melletti, volt orosz repülőtér hasznosítását. 40 km gyorsvasút és máris Budapest szívében van az utazó! Nincs elviselhetetlen zajártalma megközelítőleg egymillió embernek, nem kerül a fejük felett a levegőbe el nem használt üzemanyag tonnaszám és nem utolsó sorban Budapest egy része nem lenne hadászati célpont.

Fordítva is igaz a kölcsönhatás. Az országot fő- és mellékutakkal behálózta a terület használóival egyeztetett hadiút rendszer. A mező- és erdőgazdasági művelők bizton támaszkodhattak egy rendszeresen karbantartott útrendszerre. A felesleges kerülőutak kizárását több mint 500 kis híd biztosította. Ez az úthálózat tette lehetővé a békegyakorlatok zavarmentes végrehajtását, készen állt gyors, háborús szétbontakozás megvalósítására is.

A hadműveleti fontosságú területeken számos, utakkal bekötött be- és kirakó kijelölt vasútállomás volt. Ezek még többé-kevésbé meg is vannak, de csak azért mert elég körülményes a szétbontásuk. Oda- és elvezető útjaik viszont már megszűntek. Erdősítették, felszántották, elárkolták valami alig érthető „csakazértis” belső indíttatás okán.

Mondanivalómban egyre erősödik a honvédelmi követelmény. Ennek egyik jellemző példája két nagy folyónk, a Duna és a Tisza partja. A Dunánál ma már egyetlen honvédségi gyakorlótér sincs. Gyakorlás nélkül pedig nem egyszerű egy 500 méteres folyón való átkelés. Azt, hogy ma már egy tisztességes ladikunk sincs a Dunánál, már csak okozatként tudom említeni. Sokan mondják, hogy ott vannak az állandó hidak, kompátkelőhelyek! Nekik azt üzenném, hogy Európában nincs olyan valamire való hadsereg, akinek a koordináta szerint rögzített pontos célgyűjteményében ne lennének bent az összes dunai átkelőhelyek! A második délszláv háborúban Vajdaság összes Duna-hídjait két nap alatt lerombolták!

Ha a katasztrófák elleni védelmet a honvédelem részének tekintjük, – kiinduló axiómáink szerint nem is tehetünk mást – ezeket a védendő, honvédelmi alkalmazásra is kijelölt területeket könnyen egyeztethetjük az árvíz, belvíz elleni védekezés szükségleteivel is. A Kárpát-medence belsejébe befolyó vizek, időjárástól függő hullámzó mennyiségét csak egy bizonyos határig vagyunk képesek gátak közé szorítani. Az e fölötti mennyiséget ideiglenes elárasztásra kijelölt területekre – víztározókba – ki kell engedni, majd az árhullám csökkenése után vissza kell engedni a természetes mederbe. Ez a tevékenység sokkal bonyolultabb annál, mint ahogyan leírtam, de a lényege ez!

Manapság az árvízi védelemvezető gyakran kerül olyan kényszerdöntés helyzetbe, hogy a kisebbik rosszat kell választania. Átszakítja a gátat, elárasztva óriási mezőgazdasági területeket, vagy kockáztatja egy város elsöprését. Sajnos a liberális, helyi érdekeket előtérbe helyező gondolkodásmód már majdnem teljes egészében lehetetlenné tette ennek megvalósítását. Klasszikus példa a dunai vízlépcső építése során az a néhány ház, nyaraló melyek építési engedély nélkül kerültek az ártérbe. Ehhez hasonlóan aztán lassan-lassan szinte folyamatosan beépült minden vadregényes vízpartunk, elzárva a vízkibocsájtás lehetőségét.

Ezt már csak tetézte a kellő gondosság nélkül épült autópályák, a vízgyűjtő közepére épített áruház, a természetes terepalakulatokat gond nélkül átvágó – a beruházónak igen nagy hasznot hozó – csatornázás.

A katasztrófa-elhárítás más területei sem gond nélküliek. Beszélhetünk minden fajtájáról, a természeti katasztrófáról, az ipari- vagy a tömeges emberi tevékenységből adódó katasztrófákról. Közös jellemzőjük, hogy feltételezett bekövetkezésük prognózisához minden esetben van kisebb-nagyobb kapaszkodó adat.

A földrengés talán a legmegfoghatatlanabb váratlansága, előjelzési lehetetlensége miatt, de ha számolunk vele, nem mindegy, hogy egy ritkán lakott, családi házas területről van szó, vagy egy több tíz- esetleg százezres lakónegyedről.

Minden helyzetre lehet készíteni előzetes tervet, elgondolást a mentés, a kárenyhítés érdekében. Ha ez a kijelentés igaz, akkor már csak az a kérdés, hogy mire készüljünk. Azaz nincs egy egységes, országos katasztrófatérkép – legyen az bármilyen –, ami területi elosztásban a lehető legjobb megközelítéssel valószínűsíti a várható katasztrófát.

Ha már megvan (meg lenne?) a „mi ellen”, akkor már csak a kik és mivel kérdésekre kell válaszolni.

A kárelhárításban, megelőzésben dolgozók csoportja ezer apró elemből tevődik össze. A katasztrófaelhárítás, a rendőrség, a honvédség, a polgári védelem, az egészségügy, a közműhálózatok fenntartói, a speciális mentő csoportok, a vízügy szervezetei, a közútkezelők, a különböző szaklaboratóriumok, mérnök csoportok, geológusok, meteorológusok, veszélyes üzemek szakmérnökei, bányamentők, tűzszerészek, vöröskereszt, karitatív szervezetek, önkéntesek és még az is lehet, hogy most csak a felét soroltam fel.

Ha még áttekintenénk a felsorolt szervezetek több száz fizikai és szellemi képességét, több ezer kis építőkockát kapnánk. A katasztrófaelhárítás hatékonyságát e kis kockák célszerű alkalmazásának képessége adja. Erre kell kialakítani egy olyan vezetési csoportot, akik képesek felmérni, terveket készíteni, adott esetben hatékonyan intézkedni. Nem együttműködési megállapodásokról, laza megbeszélésekről, itt-ott közös egyeztetésekről, hanem sziklaszilárd honvédelmi kötelezettségről és vezetésről van szó.

Tián József
utászezredes

Tián József – Hunhír.info