Ki hiszi el, hogy egy újabb orosz létesítmény majd a legdrágább áramot adja, ahogy ezt a szakmán kívüli szakértők (filozófusok, riporterek, médiacelebek stb.) csapatostul megszakértették? Óriási bajuk támadt azzal is, hogy az oroszok meg is finanszírozzák – harmincéves futamidővel – az üzletet, miközben a haszonból a mű fele annyi idő alatt megtérül.
A rendszerváltás előtt hazánk külkereskedelmének a fele folyt a KGST keretein belül. Azon belül mintegy ötven százalék adódott a Szovjetunióval, részint a közös pénzben, a transzferábilis rubelben, de egyre növekvő mértékben konvertibilis devizákban is.
Az energiahordozók mennyiségét a szovjetek behatárolták, a limit felett csak dollárért lehetett vásárolni, illetve ugyancsak úgynevezett kemény áruk ellenében. A hajdani Szovjetunióval szemben tetemes magyar követeléssel zárult a kereskedelem a KGST felbomlásával egy időben, amit a szovjetek dollárra váltottak nekünk is kedvező árfolyamon, azzal, hogy ezért egyeztetett módon árukat tudunk vásárolni. A követelést később úgy bontották le, hogy a hadseregnek vásárolt MiG 29-es harci repülőgépeken kívül érdemi tételek nem voltak fellelhetők, az ügy ködbe veszett. Az oroszok ajánlkoztak ugyan a már akkor is a tervezett 4-es metróvonal elkészítésére, de merev elutasításban részesültek, pedig ha valaki tud metrót építeni, akkor azok éppen az oroszok, ezt több nagyvárosuk közlekedése igazolja. Hasonlóan van adottságuk metrókocsik gyártására is, ehhez meg elég, ha a negyvennél is több évet futó és ma is működtetett Mitisinszki gyárban épített kocsikat vesszük alapul. (Aligha lesznek negyven év múlva forgalomban a frissen, méregdrágán vásárolt francia szerelvények.) Beragadt tőkét lehetett volna működővé tenni a metró építésével, olcsón. Ehelyett épült 4-es metró két évtized múlva legalább háromszoros áron, nyakig eladósítva a fővárost, terheket rakva az államkasszára, és még a vidékfejlesztés elől is elvonva a létfontosságú kohéziós források milliárdjait. Nincs és nem is lehet olyan jegyár, ami mellett a 4-es metró beruházása megtérül, kár is számolni. Ha van olyan jegyár, akkor meg utas nem lenne, aki megfizetné. Mellesleg megemlítendő, hogy már a 2-es és 3-as vonalak elkészítésekor sem volt mellőzhető az orosz know how. Sztálin ugyanis már a harmincas években telerakta a főbb városokat metróvonalakkal.
Mindemellett az oroszoktól az atomenergia hasznosításának sem katonai, sem polgári módozatainak alkalmasságát nem lehet elvitatni. Aligha a kényszer, inkább a célszerűség vitt rá egy sor országot, hogy orosz technológiát válasszon. Az atomreaktor-katasztrófák dolgában is legrosszabb esetben is csak 1:1 a meccs állása, ha Csernobilt és a máig lezáratlanul maradt japán reaktorkatasztrófa-sorozatot vesszük alapul. Csernobilban kétséget kizáróan tetten érhető volt az emberi, felügyeleti hanyagság, de a japán esetben a végső, megnyugtató megoldás ma még a holdban van, miközben a világ tengerei kapják a sugárdózist. Mondani is kár, hogy a japánok nem orosz technológiával dolgoztak. Nálunk a paksi létesítmény 1983 óta áramot termel, ráadásul az elérhető forrásoknál (szénhidrogén-alapú hazai termelés és import) jóval olcsóbban. Ki hiszi el, hogy egy újabb orosz létesítmény majd a legdrágább áramot adja, ahogy ezt a szakmán kívüli szakértők (filozófusok, riporterek, médiacelebek stb.) csapatostul megszakértették? Óriási bajuk támadt azzal is, hogy az oroszok meg is finanszírozzák – harmincéves futamidővel – az üzletet, miközben a haszonból a mű fele annyi idő alatt megtérül. Harmincéves pénzt nekünk még soha nem ajánlott senki, de még húszéveset sem. Jelenleg még a tíz év is csak csurran-cseppen. Ezt is tudhatják a „szakértők széles tömegei”. Ajánlom nekik a következő nagyon primitív aritmetikai műveletet. 2014 elején az Egyesült Államok harminc évre 3,92 százalékos hozammal kapja a pénzt. Pillanatnyilag a magyar rövid (ötéves) kockázati felár 234 bázispont, azaz 2,34 százalék pluszt kell fizetnünk felárként. Harminc évre meg nem is jegyeznek minket. A két szám együtt 6,26 százalékot ad ki, amit ajánlok minden „szuperdemokratikus” szakértő igen szíves figyelmébe, hogy tudják végre, miről is beszélnek. Olyan apróságokról meg ne is beszéljünk, hogy már generációk nőttek fel a paksi tapasztalaton és technológián, többen közülük már az építésen is szorgoskodtak, nekik is könnyebb lesz a dolguk, ha az oroszok építenek. Ha áttekintjük a rendszerváltás utáni magyar–orosz gazdasági kapcsolatokat, kudarcok sorozatát látjuk. Önként, talán még dalolva is adtuk fel hazai gazdaságunk termékeinek széles elhelyezési piacait, miközben az onnan jövő import nem csökkent, sőt nőtt. Ez agyonterhelte a fizetési mérleget. A számunkra nagyon kedvező induló fizetésimérleg-pozíciót (a felhalmozott, dollárra váltott követelésünket) gyakorlatilag kihajítottuk az ablakon. Tekintve, hogy a gazdasági-pénzügyi elit hazánkban a rendszerváltás után lényegében intakt maradt, mindazok, akik 1985–90 között még gőzerővel fokozták a szállításokat a Szovjetunióba, hogy ott szaporítsák érdemeiket, a rendszerváltás után hátra arcot csináltak, csapot-papot és főként a nemzeti érdeket hátrahagyva igyekeztek a Nyugatnak megfelelni, ott érdemeket szerezni. Az orosz–magyar gazdasági kapcsolatrendszer a lakájszemléletű komprádormentalitás áldozata lett, és ez nagyon sokba került. A dühödt támadás a paksi üzlet ellen éppen annak szól részükről, ami miatt a 4-es metró ügyében viszont hallgatnak. Ott sikerült az új gazdikkal üzletelni, itt meg erre semmi esély. Az, hogy áram- és finanszírozásügyben mi a nemzeti érdek (olcsó áram, olcsó hitel), az őket hidegen hagyja.
A választásokig meg nem remélhetjük, hogy elkanyarodnak Paksról, és ismét a focit szakértik.
Boros Imre – Magyar Hírlap
Hunhír.info
