Dsida Jenőre emlékezünk
Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál. 69 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én elhunyt Dsida Jenő, erdélyi magyar költő.
69 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én elhunyt Dsida Jenő, erdélyi magyar költő. 31 éves földi maradványait a kolozsvári Házsongárdi temető kápolnája őrzi saját maga költötte sírfeliratával:
“Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását”.
Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál.
„Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. Csonkán is mese-kincs a Tiéd – de kívánhat a lélek porba lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem” – búcsúztatja őt Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének című epigrammájban, a Kelet Népe 1938. decemberi számában.
Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmáron, az akkori Hunyady utca 42. számú házában, és itt élt hároméves koráig. Édesapja Dsida Aladár, az osztrák-magyar hadsereg mérnökkari tisztje, édesanyja a kisnemesi családból származó Tóth Margit. A család 1910-ben Budapestre költözik, ahol 1914-ig élnek. Elemi iskoláit itt kezdi, majd az első világháború befejezése után Beregszászra költöznek, ahol folytatja elemi iskoláját, végül Szatmáron fejezi be a gimnáziumot. Érettségi előtt, a Valami fáj című versét irredentizmussal vádolják, s kicsapják Románia összes iskoláiból.
Szülei akaratának engedve a kolozsvári egyetem jogi fakultására iratkozik be, bár ő maga orvos szeretett volna lenni. Rövid ideig dolgozik egy szatmári ügyvédi irodában, és bejár vizsgázni Kolozsvárra.
Versei már gyerekkorától jelennek meg a különböző erdélyi lapokban, Benedek Elek Cimborájában elsősorban, később az Ellenzékben vagy a Pásztortűzben is.
1928-ban Kemény János meghívására először vesz részt a marosvécsi Helikon találkozón, mint elsőkönyves költő, ugyanis ebben az évben jelenik meg Leselkedő magány című verskötete.
1933-ban az Erdélyi Szépmíves Céh adja ki Dsida következő verskötetét, a Nagycsütörtököt, Gy. Szabó Béla illusztrációival.
1935-től haláláig a kolozsvári Keleti Újság technikai szerkesztője. Rengeteget dolgozik, szerkeszt, ír, még fényképez is a Keleti Újság Képes Híradója számára, fordít, nyelveket tanul, verseit, tanulmányait a Pásztortűz is, de főleg most már az Erdélyi Helikon közli.
A költő civilben újságíró volt, napilapok, szerkesztőségek rabszolgája, aki híreket, tudósítást, beszámolót, riportot, kritikát írt örökké rotációs tempóban, kapásból, könnyedén, elegánsan, néha fiatalos könnyelműséggel.
Élt, dolgozott, alkotott; egyszer csak dimenziót cserélt. Szelleme, szellemisége közöttünk van, el nem avuló, sokszor megdöbbentően aktuális költészete részévé vált életünknek.
A költő szülővárosának honlapja alapján
pig@ – HunHír.Hu
Dsida Jenőre emlékezünk
Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál. 69 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én elhunyt Dsida Jenő, erdélyi magyar költő.
69 évvel ezelőtt, 1938. június 7-én elhunyt Dsida Jenő, erdélyi magyar költő. 31 éves földi maradványait a kolozsvári Házsongárdi temető kápolnája őrzi saját maga költötte sírfeliratával:
“Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását”.
Tragikus, ha valakinek még az átlagos emberöltőnyi időszak sem jut ki, ha életútjára már harmincegy év után pontot tesz a halál.
„Oly szomorú, ha nemes fát tép ki a szél gyökerestől. Fájdalmas, ha a mű csonka lesz, abbamarad. Csonkán is mese-kincs a Tiéd – de kívánhat a lélek porba lökött hontól üdvöt a tiszta dalért? Hogyha ez őr-népben van erő még, óvni a kincset, Téged, Széphangú! nem feled el sohasem” – búcsúztatja őt Weöres Sándor Dsida Jenő emlékének című epigrammájban, a Kelet Népe 1938. decemberi számában.
Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmáron, az akkori Hunyady utca 42. számú házában, és itt élt hároméves koráig. Édesapja Dsida Aladár, az osztrák-magyar hadsereg mérnökkari tisztje, édesanyja a kisnemesi családból származó Tóth Margit. A család 1910-ben Budapestre költözik, ahol 1914-ig élnek. Elemi iskoláit itt kezdi, majd az első világháború befejezése után Beregszászra költöznek, ahol folytatja elemi iskoláját, végül Szatmáron fejezi be a gimnáziumot. Érettségi előtt, a Valami fáj című versét irredentizmussal vádolják, s kicsapják Románia összes iskoláiból.
Szülei akaratának engedve a kolozsvári egyetem jogi fakultására iratkozik be, bár ő maga orvos szeretett volna lenni. Rövid ideig dolgozik egy szatmári ügyvédi irodában, és bejár vizsgázni Kolozsvárra.
Versei már gyerekkorától jelennek meg a különböző erdélyi lapokban, Benedek Elek Cimborájában elsősorban, később az Ellenzékben vagy a Pásztortűzben is.
1928-ban Kemény János meghívására először vesz részt a marosvécsi Helikon találkozón, mint elsőkönyves költő, ugyanis ebben az évben jelenik meg Leselkedő magány című verskötete.
1933-ban az Erdélyi Szépmíves Céh adja ki Dsida következő verskötetét, a Nagycsütörtököt, Gy. Szabó Béla illusztrációival.
1935-től haláláig a kolozsvári Keleti Újság technikai szerkesztője. Rengeteget dolgozik, szerkeszt, ír, még fényképez is a Keleti Újság Képes Híradója számára, fordít, nyelveket tanul, verseit, tanulmányait a Pásztortűz is, de főleg most már az Erdélyi Helikon közli.
A költő civilben újságíró volt, napilapok, szerkesztőségek rabszolgája, aki híreket, tudósítást, beszámolót, riportot, kritikát írt örökké rotációs tempóban, kapásból, könnyedén, elegánsan, néha fiatalos könnyelműséggel.
Élt, dolgozott, alkotott; egyszer csak dimenziót cserélt. Szelleme, szellemisége közöttünk van, el nem avuló, sokszor megdöbbentően aktuális költészete részévé vált életünknek.
A költő szülővárosának honlapja alapján
pig@ – HunHír.Hu