Az unió bővítése inkább hasonlított az angol gyarmatbirodalom 19. századi terjeszkedésére, mint egyenrangú nemzetek együttműködésére. Az angolok is költöttek a gyarmatokról származó többletprofitok érdekében az ehhez szükséges helyi infrastruktúra kialakítására, az unió nemkülönben, amikor a támogatott fejlesztéseknél elsősorban a „közös piaci igényeket” kiszolgáló projekteknek adott zöld utat.

Az Európai Unió 2004 és 2007 közötti bővítése különbözött minden korábbitól. Az 1989-et követő közép-európai rendszerváltások után az unió a csatlakozni vágyó országokat sokáig permanensen ötévnyi távolságra tartotta a tagságtól, majd egy gyors fordulattal – saját, a fejlett piacon alapuló demokráciára vonatkozó elveit is sutba dobva – rohamsebességgel emelte tagjai sorába. A hosszúra nyúlt öt évek alatt megtörtént az országcsoport nyugati piaci igényeknek megfelelő „piacosítása”, a potenciálisan virágzó ágazatok külföldi kezekbe juttatása, a fogyasztói piac belső konkurenciától való megtisztítása tömeges felszámolások révén, és ami a legfontosabb, a dolgozók tízmillióinak a nyugati technológiákon alapuló, kiemelkedő termelékenységű ágazatokba való munkába állítása, de a nyugati bérek töredékéért.

Nem a régió illeszkedett egy nagyobb piacba saját érdekei alapján, hanem a régiót illesztették oda külső igényeknek megfelelően. Megváltozott a felzárkóztatást szolgáló kohéziós politika is. Megszűnt az egyenlő elbírálás elve: ami járt a korábbi tagoknak, az már nem járt az újaknak. Ettől elsősorban az új tagok gazdaságaiban jelentős szerepet játszó mezőgazdaság szenvedett versenyhátrányokat, amikor a korábbi támogatási szintre csak egy évtized után juthattak el, és kezdetben csak a korábbi tagoknak járó támogatás huszonöt százalékát kapták. Balliberális tárgyalóink ezt az alulmúlhatatlan és elvtelen ajánlatot is alázattal elfogadták, miközben mások komoly javításokat értek el. A mezőgazdaságon túli támogatások területén is a szűkkeblűség vált jellemzővé, még a szabályokban lefektetett lehetőségekkel sem kívánt élni az Európai Bizottság és az Európai Parlament, amikor a közös költségvetést immáron másodszor, hét évre a közösség egyesített GDP-jének egy százaléka alatti értékében húzta meg.
Egy komoly felzárkóztatási szándékot alátámasztó költségvetéshez nem a jelenlegi jogi lehetőségeket is alulmúló büdzsé tartozna, hanem a korábbi limitek emelése. Az unió bővítése inkább hasonlított az angol gyarmatbirodalom 19. századi terjeszkedésére, mint egyenrangú nemzetek együttműködésére. Az angolok is költöttek a gyarmatokról származó többletprofitok érdekében az ehhez szükséges helyi infrastruktúra kialakítására, az unió nemkülönben, amikor a támogatott fejlesztéseknél elsősorban a „közös piaci igényeket” kiszolgáló projekteknek adott zöld utat, legyenek azok nagy infrastruktúrafejlesztések vagy termelő beruházások.
A gazdaságba irányított források jelentős része a belföldiesített (domestic) multiknak jutott direkt támogatások útján, vagy úgy, hogy a nagy infra­strukturális projektek kivitelezését az ő cégeik nyerték.
Az uniós pénzek csak tettek egy kanyart az új országcsoportban, és irány haza – profitokkal megrakottan. A regionális döntést igénylő források csak a teljes forrásösszeg töredékét képezték, és a vidékfejlesztés forrásai is elhanyagolhatók voltak. Az uniós források segítségül szolgáltak, hogy az új tagországokat a profitáramlatba bekapcsolják. Nem véletlen, hogy az uniós forrástömegről szóltak a dicshimnuszok, de hallgattak arról, hogy az új tagállamokból milyen összegeket vontak ki a régiekbe, pedig a számok nyilvánvalók. Így fedheti máig jótékony homály a tényt, hogy kik voltak az igazi nyertesei a 2004 és 2007 közötti bővítésnek.
Akiknek nem volt világos képük a bővítés legutóbbi körének valós természetéről, a lényeghez közelebb juthattak a 2008 óta váltakozó intenzitással zajló pénzügyi válság kapcsán. A belső feszültségektől nem mentes európai bankokat az Amerikából érkező „mérgezett szeretetcsomag” a csőd szélére juttatta. Az európai államok rövid két év alatt adófizetői pénzből a hétéves, „felzárkóztatást szolgáló” uniós költségvetés többszörösét (az euró ezermilliárdjait) pumpálták a bankokba. Korábban stabilnak hitt államkasszák szorultak rég nem látott IMF-kúrára.
Ma már nemcsak egyes országok hitelképessége romlik drámaian, de az unió egészére is kimondatott a hitelminősítők negatív jelzése. A mesterségesen keltett bankválságnak pedig még nem láthatók sem a polgári jogi és főként nem a büntetőjogi konzekvenciái, de a politikai kiértékelés is késik. Rohamtempóban zajlik viszont a jövő nemzetközi bankolásának építkezése. Áll a hétszázmilliárd eurós tűzfal, ami természetesen az eurózóna tagországainak költségvetési forrásai­ra (készpénz és garanciák) támaszkodik. Alapozzák a bankok saját „válságkasszáját” is. Értelemszerűen ide a pénzek a bankoktól adó előtt kerülhetnének, míg más vállalkozásoknak az ilyen kockázatfedezés nem járna.
Alakítgatják az uniós szintű bankfelügyeletet is. Nem tudni azonban, hogy az Európai Központi Bankba integrált leendő szervezet felett ki gyakorol majd demokratikus felügyeletet. A közös pénzt, az eurót használó Európai Unió ugyanis nem állam, az európai parlamentnek pedig nincsenek ilyen jogkörei, de az ellenőrzéshez szükséges képességei sem. Nem résnyire, de valóságos űrnyire tágul a demokratikus deficit és éppen a piacgazdaság lényegét jelentő pénzügyekben. A jövőbeli ígéretes bankolás kereteit tágítandó folyik a háttérben az unió és az Egyesült Államok szabadkereskedelmi megállapodásának lecövekelése. Ezt, az európai politikai és gazdasági irányítóközpontokba is behatoló amerikai digitális kíváncsiskodás sem tudta eddig megzavarni, mint ahogy nem okozott felháborodást ugyanott az Amerikából érkező AAA minősítésű, de valójában romba döntő döglött hitelcsomag sem. Az amerikai Federal Reserve és az Európai Központi Bank pedig édes egyetértésben működik. Ha Európában az államoknak és a gazdaságnak pénz kell, az nem nagyon számít, mert „nagy a kockázat”, de ha a bankok mérlegét kell olcsó forrásokkal feljavítani, akkor dőlnek kifelé az ezermilliárdok.
A Federal Reserve pedig jó ideje bedöglött hiteleket vásárolgat a bankoktól új ropogós dollárokért.
Akkor mi is épül itt valójában? Egyenrangú és egyenjogú népek együttműködésén alapuló Európa, vagy inkább euro-atlanti bankunió? Egyáltalán nem mindegy!

Magyar Hírlap

Hunhír.info