Az uralkodó hiedelmekkel ellentétben ugyanis a kapitalizmus nem „szerves” úton jött létre, mintegy az emberi fejlődés természetes és kikerülhetetlen fejleményeként, hanem „csinálva van”, méghozzá nagyon is természetellenes önkény által. És egy valóban a szakralitásra épülő keresztény egyháznak mindenáron meg kellett volna akadályoznia, hogy egy deszakrális, természetellenes és erőszakra épülő létmód kialakulhasson.
A pápák és a kapitalizmus
Ferenc pápa és két elődje, II. János Pál és XVI. Benedek a globális kapitalizmus korszakának pápái, így mindhárman szükségesnek látták, hogy megfogalmazzák azokat az alapvető szellemi alaptételeket, amelyeket a katolikus egyház erről a korszakról fontosnak tart kimondani.
Hirdetés
Mindjárt tegyük hozzá, hogy lételméletileg a nyugatias modernitás, amely önmagát a 19. század óta nevezi kapitalizmusnak, eleve deszakralitásra épülő létmód, és mint ilyen, kezdettől fogva szemben áll a kereszténység szakrális talapzatának lényegével. Valójában a 14. századtól a 17. századig tartó kritikus három évszázadban, ha a katolikus egyház valóban betöltötte volna történelmi hivatását, vagyis minden körülmények között megvédte volna híveit, akkor a kapitalizmus létre sem jöhetett volna.
Az uralkodó hiedelmekkel ellentétben ugyanis a kapitalizmus nem „szerves” úton jött létre, mintegy az emberi fejlődés természetes és kikerülhetetlen fejleményeként, hanem „csinálva van”, méghozzá nagyon is természetellenes önkény által. És egy valóban a szakralitásra épülő keresztény egyháznak mindenáron meg kellett volna akadályoznia, hogy egy deszakrális, természetellenes és erőszakra épülő létmód kialakulhasson. Az elmúlt évszázadokban a kereszténység nem tudott szembenézni azzal, hogy vajon milyen, máig is feltáratlan, sőt tabuként kezelt okok játszhattak szerepet abban, hogy a korabeli egyház alkalmatlannak bizonyult a „jó pásztori” feladat ellátására.
Az elmúlt három évtized kiemelkedő szellemi teljesítményt nyújtó pápái tehát egy fél évezrede cipelt súlyos örökséggel próbáltak/próbálnak valamit kezdeni, amikor enciklikáikban a globális kapitalizmusról értekeznek. Mielőtt nézeteik rövid összehasonlító elemzésére rátérnék, fontos volna előrebocsátani, hogy a kapitalizmus „természetellenessége” ma már közvetlenül is érzékelhető, hiszen az a mély ökológiai, szociális és kulturális válság, vagyis a külső és belső természetnek az a válsága, amit az emberiség átél, ezt szinte filmszerűen vetíti most már elénk. Ahogyan Polányi Károly megfogalmazta a Nagy átalakulás című korszakalkotó művében, a kapitalizmus a külső természetből „nyersanyaglelőhelyet”, a belső természetből „munkaerőt” csinál.
A kapitalizmus világában egyetlen univerzális törvény létezik, a profit folyamatos és szakadatlan növekedésének „természeti” törvénye. Ez az embert, vagyis a Teremtő képmását kizárólag a fizikai élvezetek kielégítésére képes „anyagként”, illetve ezek előállítására alkalmas „tárgyként” tudja kezelni. Mindezekből adódóan tehát nem volt egyszerű helyzetben a három pápa, amikor ehhez a deszakrális pusztításhoz való viszonyát kellett stratégiai jelentőségű enciklikáiban megfogalmaznia.
II. János Pál az 1991-es Centessimus Annus című enciklikájában még derűlátó volt, mert az éppen széteső „világszocializmus” helyére diadalmasan benyomuló „világkapitalizmustól” azt remélte, hogy miután világuralma totálissá válik, ez majd belátóvá teszi. Visszatér az arányérzéke, és rájön arra, hogy meg kell „szelídítenie” önmagát, és valóban „emberarcúvá”, ökológiai és szociá-lis értelemben egyaránt felelősséget vállalóvá kell lennie. De a II. János Pál életéből még hátra lévő másfél évtized egyáltalán nem igazolta ezeket a jámbor és egyébként módfelett helyénvaló várakozásokat.
A globális kapitalizmus nem szelídült meg, hanem inkább nekivadult attól, hogy riválisa eltűnt a színről. Mértéktelensége öngerjesztő örvénylésként egyre súlyosabb válságokat indukált, amelyek közül a legsúlyosabb, amelyik 2007-2008-ban kezdődött, valójában még ma is tart. Ezért aztán II. János Pál utóda, XVI. Benedek már sokkal kevésbé volt bizakodó. A globális válság legdrámaibb pillanatában, 2009-ben napvilágot látott Caritas in Veritate című enciklikájában már egyértelműen kimondta, hogy a válság a mértéktelenség és a szabályozatlanság következménye.
Világossá tette tehát, hogy a piac nem az emberi történelem, az emberi társadalmak legjobb, és főleg nem az egyetlen lehetséges önszabályozó rendszere. Azt is egyértelművé tette, hogy „nincs gazdaság igazságosság nélkül”. És végül Ferenc pápa közelmúltban megjelent Evangeli Gaudium kezdetű enciklikájában már egyértelműen elvetette és elítélte azt a gazdasági felfogást, amely szerint a jólét magától „leszivárogna” a társadalom legalsóbb rétegeihez.
A pápa szerint azok az ideológiák, amelyek a minden beavatkozástól mentes, „szabad” piactól várják a társadalmi igazságosság megteremtését, naivan bíznak a hatalmat bíró gazdasági elitekben, pedig valójában egyáltalán nem igaz, hogy az ilyen rendszerekben mindenki automatikusan jól járna. Ferenc azt írja, hogy a szabad piaci elvek azt ígérték, „ha a pohár tele lesz, akkor kicsordul belőle valami a szegényeknek is”, ezzel szemben a valóságban csak annyi történt, hogy amikor a pohár megtelt volna, mindig megnőtt, és végül semmi nem jutott a szegényeknek.
Az emberi gazdálkodást tehát egészen más, az eddigiektől teljesen eltérő szellemi alapokra kell építeni, vonja meg a végső tanulságot Ferenc pápa. Ma még aligha akad azonban bárki is, aki megmondhatná, hogy a globális kapitalizmus „új szellemi alapjai” mit jelentenének, ám gyaníthatóan nem is annyira megújulásra, hanem inkább „visszarégiesülésre” biztat az új pápa. Az egyetemes szeretet alapjaihoz való visszarégiesülésre.
Bogár László – Magyar Hírlap
Hunhír.info
