Ágyúdörgést utánzó robajjal emlékeztek kedd hajnalban a székelyföldi Madéfalván a 250 évvel ezelőtti vérengzésre, amely madéfalvi veszedelemként vonult be a köztudatba. Szentes Csaba, a Csíkszereda közelében fekvő település polgármestere elmondta, pirotechnikai eszközökkel próbálták utánozni azt az ágyúrobajt, amelyre 250 évvel ezelőtt ébredtek a településen gyülekező székelyek. Madéfalván és megannyi más székelyföldi településen is éjfélkor megkondultak a harangok a több száz áldozatot követelő vérengzés áldozatainak emlékére.

Biztos fogcsikorgató volt a tél 250 évvel ezelőtt is Felcsíkban a hegyek, s a havasok lábánál. Lehet, a hó is hullt, s akkor még nem tudta ott fenn a székely Isten, hogy embervér festi pirosra a fehérséget. Mária Terézia martalócai 1764. január 7-e hajnalán törtek rá Madéfalvára, és gyilkos ágyútűzzel, öldökléssel végeztek az alvó faluval.Kétszáz, illetve a legújabb kutatások szerint négyszáz csíki és háromszéki székely vértanú adta ártatlan életét a bízott szabadságért. Múltak a századok, menetrend szerint leesett a hó, s vörösre változott színe. Árulás, ellenség, külső erők gyalázatos tevékenysége nyomán csappant a székely, erősödött a kivándorlás. A vér az égre kiált, s hirdeti az ősök szabadságtiszteletét, most, annyi idő után. A konok hun ivadék megelégelte, hogy mások irányítják sorsát, ott, szülőföldjén. Székelyország autonómiát követel, lakói nem idegenbe szakadó szolgák, hanem jelenüket és jövőjüket dacosan építő, felemelt fejű emberek akarnak lenni.

Az Erdélyben szabadságjogokat kivívott székelység privilégiumait akarta megnyirbálni Mária Terézia, s katonaként bevetni őket a birodalom nyugati háborúiban. A Habsburg-rafinéria itt is érvényesült: határőrség felállítása volt a hivatalos álláspont, de ez ellen is fellángoltak a tiltakozások. A székelyek sérelmezték az idegen vezetést, s azt sem fogadhatták el, hogy a fegyveres szolgálat ellensúlyozásaképpen sem nyerhetik vissza régi szabadságjogaikat. A csíki és a háromszéki székelyek Madéfalván találkoztak, hogy nyomatékosítsák követeléseiket. A tárgyalás helyett gyilkos kartács volt a válasz, és háromórás vérfürdőben tobzódhattak az idegen zsoldosok. Így lett a székelyeknek is Golgotája.

A vész után ötfalunyi székely közösség vette a vándorbotot, s menekült el Moldvába több ezer éves lakhelyéről. A sors tovább sújtotta a hős népet, derűre mindig jött a ború, és egyre kevesebben maradtak ott, ahol őseik nyugszanak. Aki maradt viszont még erőteljesebben ragaszkodott a jusshoz, a földhöz, a néphez, a hithez és a hagyományokhoz. Csaba királyfi csillagösvényén járó elődök mindig mutattak kiutat, a sovány föld is adott annyi vigaszt, hogy legyen kenyér az asztalra, és a fenyőfák táplálta tűz forrósítsa fel a havasi kalyibák, a lentebb levő falvak nádtetős házai lakóinak életét.

Trianonban később kimondták a verdiktet, odadobtak a nagyhatalmak játékszerül egy országot, s embereket akartak megfosztani attól, hogy a Szent Korona alatt egyesüljenek. Kilencvenhárom év semmi a száz és ezer évekhez képest, de most a jelenben húsba vágó kérdés, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel segítsük, támogassuk azt a követelést, amelyet az öntudatra ébredő székelyek megfogalmaztak. Az ember alapvető joga, hogy közösségében, kisebb és nagyobb egységében a kiválasztottjai vezessék, és amit véres verejtékkel megtermelt, abból elsősorban ő részesülhessen.

Alapvető emberi kívánság és jog, hogy lehessen őrizni a hagyományt, tisztelni a múltat, s belőlük táplálkozva élni a jelenben. Az idegenek zsoldosaikkal mindig a saját szájízük szerint szabatnák át a világot, de amióta világ a világ az ellenállás is kifejlődik. A halottak vére az égbe kiált, a mártírok neve fennmarad az utókornak, mert elviselhetetlen az igazságtalanság. Nem lehet a végtelenségig lábbal tiporni mindent, ami ősi, emberi és szent.

Székelyföld élni akar, ott, abban a hazában, amelyet az idők kezdetén megszereztek és megtartottak lakói. Saját maga akar rendelkezni sorsa felől. Nem ragadnak kardot és kaszát, nem a fegyvert használják nyomatékul, hanem a joggal, az érvekkel és az igazságtudattal apellálnak. Nem akarnak többet, mint ami annyira hirdetett elfogadott Európában, ott, ami hozzájuk is tartozik. Mert a székelynek is köszönhető, hogy egyáltalán van Európa. Ott a keleti végeken ők voltak mindig az elsők, akik szembeszálltak a veszedelemmel. Az ő vérük is hullt azért, hogy a mostani európai nagyhatalmak előd-alakulatai nyugodtan marhassák egymást, harcolhassanak egymással is a meghódítottért, a nagyobb koncért, miközben a végeken mindig ott volt az őrtálló, aki az első nyilat, vagy a golyót kapta. Most nem keletről jön a veszedelem, nyugatról rombolja az ősi lelket és tudatot a multikultúra, hogy szemétre dobassa mindazt, ami ősi és egyedi, helyet adva az egyszer használatos tömegterméknek. És ez az áradat behatol a hegyek közé is, többet és nagyobbat pusztítva, mint akárhány ágyúgolyó. Mert a lelket gyilkolja. Ne hagyjátok elveszni ősi, hősi múltatok, székelyek! Mert csak ebből táplálkozhat a jövő!

A madéfalvi események helyszínén felállított turulmadaras emlékmű márványtáblájának latin felirata székelyöldöklést jelent. A csupa nagybetűvel írott szó megfelelő betűit római számként összeadva 1764-et kapunk, a madéfalvi veszedelem évét. Intő jel még azoknak is, akik nem hisznek a magyar jóslatokban…

gki – Hunhír.info