Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. Hiába voltak András oldalán a német csapatok, alattvalói körében népszerűtlenné tették igaztalan lépései, a magyarok zöme inkább a nyílt és egyenes jellemű, rokonszenves Bélát támogatta, aki mellett még lengyel segédcsapatok is felsorakoztak. A harcok az egész ország területére kiterjedtek, de Béla hadvezéri tudása hamar kibontakozott, és a németeket kiverte az országból.

A néphagyomány szerint András király Atilla kardját őrizte, és életében mindent megtett, hogy méltó módon megőrizze emlékét. Trónra lépését követően I. András megparancsolta, hogy mindenki hagyja el a szkíta szokásokat, térjen vissza Krisztus igaz hitére, és Szent István király törvényei szerint éljen és cselekedjen.

Folytatjuk cikksorozatunkat az Árpád-házról, visszatérünk az ellentmondásokkal teli „pogánylázadások” időszakához. Sokan úgy tartják, hogy Szent István volt az, aki „tűzzel-vassal” térítette római katolikus keresztény hitre a „pogány magyarságot”, és az új vallás bevezetése érdekében üldözte a régi, ősmagyar, érdek nélküli szeretetvallásban élő és hívő közösségeket, elégettette a rovásírásos emlékeket. Krónikáink ilyen fordulatról azonban nem számolnak be.

Másról van szó?

Korábban említettük, István király – felmérve a geopolitikai helyzetet – új programot hirdetett meg a nemzetnek, felvállalva atillai örökségét. Apostoli királyként a környező népeket megtérítette, itthon pedig Jézus Krisztus igaz hite egybeolvadt az ezredforduló után, a régi szertartásokkal, rítusokkal. Imre herceg nevelője, a később szentté avatott Gellért püspök jegyezte fel a Deliberatióban, hogy Magyarországon azokat üldözik, akik a manicheista eretnekséget üldözik, s őt a magyarok hite erre a manicheista vallásra emlékezteti, de nem azonos vele.

Ha történtek is kilengések, mint a Vata-féle zendülés vagy a Vata fia János vezette akció, azok nem Szent István uralkodása alatt robbantak ki.

Nem István király intézkedései váltották ki ezeket a népi felkeléseket, hanem a nemzeti önvédelem érzése hívta őket életre, az idegen, zsarnoki világi és egyházi, zömmel olasz és német származású vezetőréteg túlkapásait akarták visszametszeni, a túlzott adók és terhek ellen tiltakozott a nép elemi erővel. Ugyanakkor a Szent István-i vállalást az Orseolo Péter alatt történtek bemocskolták, megbecstelenítették. Innen nem lehetett folytatni a megkezdett utat, vissza kellett átmenetileg térni a gyökerekhez, az ősvalláshoz.

Anarchia helyett rend

„Azután, hogy Szent István király kereszténnyé térítette Magyarországot, két ízben fordult vissza a pogányságra, egyszer András király idejében, másodszor Béla király napjaiban… Magyarország fölötte meggazdagodott és fölemelte fejét mind a körülötte lévő országok fölé, gazdagságban és dicsőségben mind meghaladta őket. Akkor itt a szegények meggazdagodtak és a gazdagok a szegények dicsőségére emelkedtek” – áll a Képes Krónikában, melynek későbbi szakaszaiból az is kiderül, hogy ebben az időben béke és nyugalom honolt az országban, nem dúlt véres polgárháború, nem acsarkodtak egymás ellen vallási kérdések miatt az alattvalók.

Békés építkezés, gyarapodás és vallási tolerancia jellemezte ekkor a magyar királyságot. Görög rítusú, valamint bencés és domonkos rendbeli szerzeteseket fogadtak be, számukra királyaink monostorokat alapítottak Visegrádon, Szávaszentdemeteren, Pásztón, Zebegényben, Pentelén és Tihanyban.

A „művelt Európa” ezalatt egymás ellen fenekedett, és a hatalmi vetélkedés vallási köntösben 1054-ben egyházszakadáshoz vezetett…

István király sírja mellett koronázták meg 1047-ben I. Andrást, aki folytatta a küldetést. Trónra lépését követően első intézkedéseként megparancsolta a nemzetnek, hogy hagyják el a szkíta szokásokat, térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és azon törvények szerint éljenek, melyre István király oktatta őket.

A néphagyomány szerint András király Atilla kardját őrizte, és életében mindent megtett, hogy méltó módon megőrizze emlékét. Uralkodása alatt születhetett meg a később elveszett magyar ősgeszta, a Turul nemzetség történetének legkorábbi írásos emléke. Ebben felelevenítették a Csodaszarvas és Csaba királyfi mondáját, a hunokkal, avarokkal való azonosságát és Pannóniához való jogát a magyarságnak. (Krónikáink később ebből az ősgesztából merítettek.) Dümmerth Dezső szerint nagy a valószínűsége, hogy András korában már megindult e hagyomány leírása, annál is inkább, mert a német-római császársággal az ország szuverenitásának megtartá­sáért nemcsak a kardra, hanem a szavak erejére is szükség lehetett.

„A Pannóniában való megtelepedés régiségének tudatát éppen abban a korban, mikor a német krónikások szerettek a magyarok pannóniai »bitorlásáról« írni, és Nagy Károlynak a pannóniai avarokat leverő hódításaira hivatkozni, a történeti érveket legsikeresebben »Atilla örökségének« felélesztésével lehetett ellensúlyozni” –fogalmazta meg találóan Dümmerth az Árpádok nyomában című kitűnő munkájában.

Az is igen érdekes tény, hogy III. Henrik német-római császár a pápa áldásával nem akkor támadta meg az országot, amikor az visszatért „a pogány rítusokhoz”, hanem akkor, amikor ismét megtért a Jézus-hitre.

A pozsonyi bravúr

Az 1051-es megalázó vereséget követően a császár puszta életéért küzdve hátrált a határon túlra, és október végén érkezett meg kíséretével Hainburgba. I. András józan és okos maradt, nem hagyta üldöztetni a német sereget, sőt békét ajánlott III. Henriknek, akiben azonban forrt a düh, és revánsot akart venni megszégyenítő kudarcáért.

A magyar király hírnökök útján értesült arról, hogy a császári hadak ismét támadásra készülnek Magyarország ellen, ekkor azonban IX. Leóhoz fordult, aki a császár rokonaként és kegyéből jutott a pápai székbe. András király György kalocsai érseket küldte Rómába, azt üzenve, könnyen előfordulhat olyan eset, hogy Magyarország elfordul a római katolikus egyháztól, ha a pápa nem jár közben a béke előmozdítása érdekében.

1052 végén a szentatya Hugó clunyi apátot küldte a magyar királyi udvarba, azzal a tanáccsal, hogy a békés megoldást elősegítené, ha András megfizetné az évi adót a német-római császárnak.

Mindez megtörtént, ennek ellenére 1052 júliusában III. Henrik ismét betört Magyarországra. Pozsonynál támadt, ahol a jól felkészült vár két hónapig állta a németek ostromát.
A pápa személyesen jelent meg Henrik táborában, hogy létrehozza a békeszerződést. A csatát végül – a legenda szerint – Búvár Kund hőstette döntötte el. „Ekkor a várbeli magyarok találtak egy, az úszás mesterségében igen okos embert, a neve Zotmund volt. Az éj csendjében a császár hajóihoz küldték, a víz alatt jutott oda, megfúrta mind a hajókat, hirtelen megteltek vízzel és a németek ereje odaveszett. Férfiatlanul, erejüket vesztve, hazatértek” – írja a Képes Krónika.

András újabb győzelme birtokában már nem volt hajlandó adófizetésre, ezzel a lépéssel azonban nemcsak a császárt, hanem a pápát is felingerelte. Árulkodó mozzanat, hogy IX. Leó ki akarta átkozni Andrást a „keresztények egyházából”, mivel az megtagadta az adófizetést a német császárnak.

A kedélyek hamarosan lecsillapodtak, a pápa is belátta, nincs ereje, hogy a kiátkozás eszközével éljen a magyar király ellenében, aki így folytathatta a német-római befolyástól független, különálló uralkodását a Kárpát-medencében.

Kard vagy korona?

András király sokat tartózkodott a keleti országrészben, és jó viszonyban, szeretetteljes kapcsolatban volt testvérével, Béla herceggel. Koronázásakor szép szavakkal hívta haza Lengyelországban tartózkodó öccsét, legyen segítsége, támasza. „Együtt voltunk hajdan ínségben és fáradalmakban kedves öcsém, most arra kérlek, ne késlekedjél, gyere hozzám, hogy társak legyünk az örömben, és együtt lévén, örvendezve osztozzunk az ország javain. Nincsen nekem örökösöm, se testvérem rajtad kívül, te légy az örökösöm, te kövess a királyságban” – írta a Képes Krónika.

Béla feleségével és gyermekeivel hazatért, és mindenben segítette bátyját, a magyar királyt. Sikeres fővezérként neki volt köszönhető, hogy András a németek támadását többször kivédte, mi több, a magyar hadak megsemmisítő győzelmet arattak felettük…

1053-ban azonban Andrásnak váratlanul fia született, és ez a tény teljes mértékben átírta a korábban kettejük között született megállapodást.

A vesztes III. Henrikkel már 1053-ben újraindultak a béketárgyalások, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ban meghalt III. Henrik, és hatéves fia, IV. Henrik került a trónra. Gyámjaival ezt követően a magyar királyi udvar ismét tárgyalt, 1058-ra sikerült lezárni az évek óta húzódó vitás helyzetet. A morvamezei békében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támaszthatott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel, még kérdésként sem. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és IV. Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással. 1057-ben, az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta ötéves fiát.

Minderről így tudósít a Képes Krónika: „A Morva folyó mellett ülték meg tehát a lakodalmat, a békeszövetséget nyomatékosan megerősítették és a császár meg a király örömmel tért haza. Hamarosan ez után András királyt szélütés érte, és ettől fogva télen-nyáron hordszéken cipelték… Mivel a rokoni szeretet és a vérségi vonzalom bizony gyakran áll az igazság útjába, András királyban is az atyai szeretet legyőzte az igazságot. Megszegte ígéretét, ami nem méltó királyhoz és uralkodásának tizenkettedik évében, vénségétől rokkantan fiát, Salamont, még, mint ötesztendős gyermeket egész Magyarország királyává kenette és koronáztatta.”

András fia jövőjét féltette, Béla pedig Salamon koronázási szertartásán szembesült először azzal, hogy testvére becsapta. „Amikor azután Salamon koronázásakor azt énekelték »Légy ura testvéreidnek«, és Béla herceg tolmács útján megértette, hogy a kisded Salamont az ő urává rendelték, erősen méltatlankodott” – áll a Képes Krónikában. A királyi tanácsadók ekkor azt javasolták a hordszékbe kényszerült Andrásnak, hogy ölesse meg testvérét. A király azonban hajlott a békés megbocsátásra, és abban reménykedett, hogy öccse lemond Salamon javára a trónról.

1059-ben a Tisza melletti Vár­konyban került sor a híres jelenetre, ahol Béla hercegnek választania kellett a korona és a kard közül. A korona a királyságot, a kard a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja, a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el, békében uralkodhat a saját országrészében. Az ágyban fekvő király vörös terítőre maga elé terítette a kardot és a koronát. A szobába belépő Béla herceget ez a kép fogadta, de egyik híve, név szerint Miklós ispán, aki az ajtóban állt, és aki meghallotta, amit András testőreivel korábban beszélt, megsúgta neki, hogy ha kedves az élete, választása a kardra essék. Béla megértette a cselt, és a kardot választotta.

Ezután megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt, és hadat gyűjtött, András német csapatok segítségéért folyamodott, amelyet meg is kapott.

Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. Hiába voltak András oldalán a német csapatok, alattvalói körében népszerűtlenné tették igaztalan lépései, a magyarok zöme inkább a nyílt és egyenes jellemű, rokonszenves Bélát támogatta, aki mellett még lengyel segédcsapatok is felsorakoztak. A harcok az egész ország területére kiterjedtek, de Béla hadvezéri tudása hamar kibontakozott, és a németeket kiverte az országból.

András király bénultsága ellenére részt vett a csatában, lóra szállt. Menekülés közben a nyugati határszélen bénultsága miatt leesett a lováról, és alulmaradt a harcban. A lovak és szekerek által megtiport testét Zircre vitték, ahol csakhamar belehalt sérüléseibe. Végakaratának megfelelően a tihanyi apátságban helyezték végső nyugalomra.

Hunhír.info