Petőfitől tudjuk, hogy aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Dsida Jenőnél aligha szerette valaki is jobban a virágokat. És az olvasó valahogy úgy képzeli, hogy aki Dsida verseit szereti, az sem lehet rossz ember; sőt minél többet olvassa, annál jobb ember lesz belőle. Ez a szelíd poéta megtanít gazdag lelki életű, szelíd embernek lenni.

1924-ben jelentek meg első versei Benedek Elek Cimbora című gyereklapjában, akkor kapott először honoráriumot is. “Azóta sem voltam még olyan boldogan büszke és magammal megelégedett, mint akkor. Azóta sok mindent láttam a világban, és becsületesen próbáltam írni magamról és arról a sok mindenről, amit láttam.”
Mivel gyermekkora az első világháború éveiben telt, s noha a második világháborút már nem is érte meg, tudatában volt annak, hogy a jóindulatú ember a gyűlölet és a gonosz indulatok hálózata között kénytelen botladozni. E borzalmak elől menekült a költészet nyújtotta ritmus- és rímmámorba.
A csodagyerek szárnypróbálgatásai után érettségi vizsgát tett a szatmári Mihai Eminescu líceumban, majd jogi tanulmányokat folytatott a kolozsvári Regele Ferdinand Tudományegyetemen, melyeket nem fejezett be. Magával ragadta a folyóiratot-szerkesztés, újságírás, tevékeny irodalmi élet, a műfordítás varázsa.
S elérték az irodalmi hatások is. Nagy tisztelője volt Petőfi, Heine, Reviczky, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Reményik Sándor, Mécs László munkásságának. Az ő stílusában a hagyományosság és a modernség keveredett, s mindenhol – nem csak költészetében, de magánéletében is – jelen volt a vallásosság, az istenhit.

Írták, mondták már azt is róla, hogy pesszimizmusra hajló lélek volt. Pedig csupán ismerte a szomorúságot, mint magányélményt, a bánatos vágyakozásokat, mint ahogy ezt ismeri minden valamennyire értékes emberi lélek. De ezek a bánatok nem komorították el a számára sem a világot, sem a saját, eleve rövidre szabott életét. A külső és belső rosszak is témákat adtak, amelyekkel magát és másokat gyönyörködtetve játszott, olyan tökéletes és fülnek kellemes formákat találva számukra, amelyek létrejöttükkel kétségessé teszik, hogy egy ilyen alkatú költőre érvényes lehet-e a pesszimista jelző. Persze, nem volt naivan optimista sem, hiszen tudata világosan tartotta nyilván a veszélyekkel fenyegető valóságot. Gyermekkora az első világháború éveiben telt, és ha a második világháború kezdetét már nem is érte meg, a harmincas években egyre ijesztőbben fenyegetett világégéssel a fasizmus. Tudta, hogy gyűlölet és gonosz indulatok hálózata közt botladozik a jóindulatú ember. Éppen ezek elől rejtőzik a költészet ritmus- és rímmámorába. És végső éveiben, amikor betegsége is jobban kínozza, a világveszedelem is növekszik, verseibe is belopózkodik a csöndes bánatosság, amely azonban sokkal jobban emlékeztet a hajdani szentimentalizmus érzelmes világfájdalmára, mint a kortársak rémületeire és szorongásaira. Még meg is mosolyogja a kísértő szomorúságot: finom és bölcs humorral figyeli saját bánatát is (Hulló hajszálak elégiája).
Voltaképpen attól fogva, hogy az expresszionista kezdetek után megtalálja formajátékos hangját, tehát úgy huszonöt-huszonhat éves korától érett költő. Mégis szüntelen fejlődést mutat rövid költői útja. Sorai minden újabb kötetben jobban fénylenek, érzelemgazdagsága bővül és mélyül, formajátéka egyre bravúrosabb, és a csúcspontot a halála után megjelenő végső kötetben éri el: ez az Angyalok citeráján. Ennek a könyvnek a költeményei jelzik a halk bánatok növekedését is, az örömök teljességét is. Hiszen miközben kívülről-belülről kopogtat a halál, a költő harmincéves korában felemelkedhet a szerelmi mámor mennyországáig: feleségül nyeri az oly derűs és oly mélységes áhítattal szeretett nőt. Haldoklása egyben nászünnepség. A következő évben, harmincegy éves korában meghal.

Filozófiai sejtelmei alkalmasak még egy enyhe misztikával való játékra is, de nem annyira vallásos és nem annyira vallástalan, hogy versei akár erre, akár arra irányítsák vagy éppen vezéreljék a lelkeket. Kritikái és irodalmi elmélkedései nagy hozzáértésre, érzékenységre, elmélyültségre vallanak, ugyanolyan műgonddal készültek, mint költeményei. De ezekből sem bontakozik ki egy bárki számára iránymutató esztétikai világnézet, azon túl, hogy jó élmény szép könyveket olvasni. Dsida gyönyörködtet, ezt azonban a legművészibb színvonalon, mindig édes gyönyörűséget szerezve olvasóinak. Úgy vélem, Dsida Jenőt szeretni kell, és nehéz is elképzelni olyan versolvasó embert, aki őt ismervén, ne zárná szívébe, és ne érezné jó barátjának az élet oly sok jót és oly sok rosszat kínáló kalandjai közt.

Művei: Leselkedő magány (Kolozsvár, 1928); Magyar Karaván Itálián keresztül (útirajz, Nagyvárad, 1933); Nagycsütörtök (Kolozsvár, 1933); Angyalok citeráján (Kolozsvár, 1938); Válogatott versek (Rónay György bevezető tanulmányával, Bp., 1944); Tóparti könyörgés (válogatott versek és műfordítások, Áprily Lajos bevezető tanulmányával, Bp., 1958); Arany és kék szavakkal (versválogatás, Bp., 1965)

Magyar Életrajzi Lexikon,
Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka

HunHír.Hu